FesztiválSan Sebastian„Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás”Létay Vera
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Torról maradt hidegsültből kiállt a nászi asztal – miként a Hamletban. A másodosztályú nemzetközi fesztivállá visszaminősített San Sebastian az idén jobbára máshol már felszolgált fogásokkal várta vendégeit. Az önmagába visszatérő kört, úgy tetszik, nehéz megszakítani: a jelentőségében megtépázott fesztivál kihullott az első kategóriájú filmtalálkozók sorából, egy másodosztályú fesztiválra pedig a forgalmazó cégek nem küldik el fontosnak vélt új filmjeiket.
A műsor nagy része tehát egyéb szemléken már bemutatott, sőt díjazott alkotásokból állt. A Filmvilág olvasóit a nyugat-berlini beszámoló tájékoztatta Andrzej Wajda A karmester című filmjéről (amely San Sebastianban az első számú kitüntetést, a nemzetközi kritika nagydíját nyerte el), Resnais Amerikai nagybácsim című művéről a cannes-i fesztivál, majd a budapesti francia filmhét kapcsán írtunk, Cassavetes Glóriájáról és Louis Malle Atlantic Cityjéről pedig a velencei tudósításban. És folytathatnánk tovább a sort. A hivatalos versenyprogramot kiegészítő mellékműsorokban, még az „Új rendezők” elnevezésű sorozatban is kevés meglepetés várt a legutóbbi évek filmtermésében ismerős nézőre. Szükségszerűen másodközlővé kell-e válnia egy másodosztályúvá nyilvánított fesztiválnak? Természetesen nem; az elkövetkező években feltehetően San Sebastian is kialakítja majd a maga arculatát, hiszen a kortársi filmkultúra értékeit nem csupán a versenyről versenyre utazó sztárfilmek, a fesztiváligazgatók kézről kézre adott kedvencei képviselik.
Ha San Sebastian az idén nem rajzolt fel is új térképet a már ismert mellé, szolgáltatott egy-két érdekes adalékot a különös vetélkedést illetően, amelyben jelentős filmművészek kihívást intéztek a kommersznek tartott műfajokhoz, mintegy próbára téve saját invenciójuk és az általánosan elfogadott formák tágabb lehetőségeit. Ezen a téren a szenzációt Stanley Kubrick szuperrémfilmje, a The Shining jelentette, mintegy hatásos zárópoénjaként a fesztivál műsorával párhuzamosan futó Kubrick életmű-sorozatnak. Kubrick egyike korunk legtitokzatosabb és legmarkánsabb filmművész egyéniségeinek. Nem tartozik a termékeny alkotók közé, ritkán szólal meg, de ha megszólal, rögtön az érdeklődés középpontjába kerül. Munkatársai, csodálói és bírálói szerint a tökéletesség megszállottja, bármilyen témához, bármilyen műfajhoz nyúl – rendszerint teljesen hátat fordítva az előzőnek –, tartalomban és kifejezésben új dimenzióval gazdagítja. A 2001. Űrodüsszeia (1968) nem csak filozófiai szempontból tágította a tudományos-fantasztikus film határait, de a tér és idő élményének az ideig soha nem tapasztalt film-plaszticitását teremtette meg. A mechanikus narancs (1971) az emberi természetben rejlő erőszakos ösztönökről festett meglehetősen borúlátó képet a humor és a stilizáció mesteri ötvözésével. A Thackeray regényből készült Barry Lyndon (1975) szinte forradalmasította napjaink operatőr művészetét, a világítás tekintetében feltétlenül.
Horrorfilmje a mindenkiben ott rejlő, szerencsés esetben eltemetett, irracionális gyermekkori félelmet célozza meg, az ősi, állati félelmet, amely elől csak a nevetés pici egérlyukaiba enged menekülést. Csak a nevetéssel lehet elidegenedni, kívül kerülni a gonosz varázslaton. Kubrick módszere merőben különbözik a feszültségkeltés nagy ördöngösétől, Hitchcockétól, aki az aprólékosan ábrázolt mindennapos valóság talmi hitelességével csalogatja be a nézőt a fantasztikum birodalmába. Kubrick is reális talajról indul, de hamarosan átlendül a valóságfeletti, a látomás, a stilizáció túlzásaiba.
A film címe, The Shining szó szerint ragyogást jelent, de ez a szó itt egyfajta telepatikus, látomásos, hallucinációs képességet fed, amellyel egy hétéves kisfiú rendelkezik. A film folyamán ővele azonosulunk; a kisgyerek rettegése a legelementárisabb rettegés. A történet röviden arról szól, hogy egy sikertelen író (Jack Nicholson alakítja) elvállalja a télen szünetelő hatalmas luxushotel gondnoki állását, s feleségével, kisfiával beköltözik a világtól hótorlaszokkal elvágott, üres palotába. Az előző gondnok fejszével meggyilkolta két kislányát, megölte feleségét, majd saját magát, s e rögeszme ihletése az elvetélt írót is egyre inkább hatalmába keríti. A jó modorú értelmiségi, a gyengéd férj és apa a szinte észrevétlenül roncsoló lelki folyamat hatására dühöngő démonná változik. Jack Nicholson átalakulása valóban vérfagyasztó, a film végére szinte magává a mitikus Gonosszá növekedik. Modern Minotaurus, emberevő szörny, aki a mondai labirintusban üldözi áldozatát, önvédelemből lehet nevetni a filmen, de lehet úgy átélni a félelmet, hogy szinte egészségügyi katarzist okoz, akár valami lelki és idegszauna.
Az amerikai filmművészet nagy öregje, John Huston a Fóbiában ugyancsak a nézők idegrendszere ellen indított támadást. Fagyos hőmérsékletű bűnügyi filmjében egy fiatal pszichiáter a kutyaharapást szőrivel akarja gyógyítani, vagyis a súlyos kényszerképzettől szenvedőket fóbiájuk legyőzetésével. Betegei azonban éppen a legrettegettebb módon lesznek gyilkosság áldozataivá. A 74 éves Huston virtuóz módon játszik a kiagyalt bűnügyi képlet megoldásával, műve ennek ellenére megmarad önnön szűk jelentésénél. Cassavetes és Louis Malle szokvány gengszter-története sem robbantja szét a műfaj megszokott körvonalait. A visszavonulás a filmmitológia mese-falai mögé sok mindent jelenthet: játékos kihívást, elfordulást a valóságos élet problémáitól, de lehet lazítás, erőpróba a nagy vállalkozás előtt.
A fesztiválon számos valóságközeli filmet is láthattunk, bár ez önmagában nem jelent feltétlenül erényt. A szociális és politikai kérdésekkel foglalkozó művek legfeljebb a jó közepes színvonalon szólaltak meg. Carlo Lizanni filmje, az Ignazio Silone regényéből készült Fontamara egy kis olasz falu nyomorúságát és megaláztatottságát ábrázolja elszánt realizmussal, amely mint az avas szalonna: kalóriadús, ám élvezhetetlen. A szovjet versenyfilm, a chilei származású Sebastian Alarcon Santa Esperanza című munkája ismét reménytelen kísérlet, hogy szovjet színészekkel elevenítsék meg egy dél-amerikai koncentrációs tábor életét. Az „Új rendezők” sorozatban bemutatott ír produkció, A kívülálló, az amerikai Tony Luraschi első filmje, az ír szeparatisták és a brit katonaság közötti véres viszályt választja témájául, elfogulatlanul és árnyaltan mutatva meg a mozgalom belső ellentmondásait. Az angolok versenyfilmje, A prostituált, Tony Garnett rendezése, dokumentum- és játékfilm-elemekből ötvözött szociológiai tanulmány egy vidéki proletárasszonyról, aki a természettől ajándékba kapott termelőeszközével teremti elő saját és gyermeke megélhetését, s aki éppoly kiszolgáltatott, mint bármely szövőgyári munkásnő vagy éttermi mosogatólány.
A spanyol filmművészet az idén kellemesen langyos, középműfajú alkotásokkal jelentkezett. A fészek (rendező: Jaime de Armiñán) egy idős férfi és egy bájos iskolás lány barátságáról szól. A fekete kéz (Fernando Colomo) egy kedves semmirekellő kalandjait beszéli el a nőkkel s egykori iskolatársával, a híres detektívregény-íróval. A divatos férfi (Fernando Méndez-Leite) elvált tanárember, akire ragadnak a nők, ő azonban nem képes szívből viszonozni heves érzelmeiket.
Bemutattak még néhány sikerfilmet, akadt közöttük olyan is, amely még nem szerepelt egyéb fesztiválon. A bankárnő, a francia Francis Girod rendezése, Romy Schneiderrel a címszerepben, a két háború közötti sajtó- és pénzvilág híres vagy talán inkább hírhedt figuráját kelti életre. Marthe Hanau a zseniális üzletasszony és a szélhámosnő különös keveréke volt, szokatlanul magas bankkamataival megigézte a kisemberek ezreit. A vég szokásos: börtön és öngyilkosság. Romy Schneider azonban a film melodramatikus, hatásvadászó stílusának megfelelően gyilkos bosszú áldozatául esik. Lelke a kisspekulánsok őrangyalaként száll a financiális mennyországba.
A Hírnév, Alain Parker zenés, táncos mozaikfilmje az amerikai sikerlista egyik előkelő helyezettje, a New York-i színiakadémia növendékeinek szorgos előkészületeit mutatja a világ meghódítására. A játék kedves és mulatságos, tocsog a harmattól és a hamvasságtól, akár egy nyárreggeli kert.
A magyar filmművészet is gazdaságosan bánt értékeivel, Szabó István Nyugat-Berlinben már díjazott, Bizalom című filmjét nevezte a versenybe.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 732 átlag: 5.53 |
 |
|
