Ki fél Godard-tól?Bikácsy Gergely
Filmrendezőktől a legritkább esetben fél valaki: Chaplin neve is inkább hisztérikus dühruhamot, mint félelmet váltott ki a Führerből. Az ellenkezőjére már inkább van példa, a filmtörténet másik legnagyobbja például falfehéren várta a vetítő előtti folyosón a népek bölcs atyjának lesújtó pillantását.
Godard, Jean-Luc Godard szerencsésebb korban él, mint nagy elődei, ö maga ezt a világért sem ismerné el, vagy ha titkon elismeri, valószínűleg iszonyú szerencsétlenségnek tartja. „Ki fél Godard-tól”? – kérdi a Nouvel Observateur cikkírója, s maga sem tud igazán felelni figyelemébresztő kérdésére. Talán azért nem, mert manapság azt sem lehet pontosan tudni, hogy kicsoda ez a Jean-Luc Godard...
Volt egyszer egy francia új hullám. Még az eredeti kifejezést: nouvelle vague, még ezt is tudta minden valamirevaló mozinéző úgy a hatvanas évek elején. Resnais, Truffaut, Chabrol, s főként persze Godard, a legújítóbb, a legszokatlanabb, a legforradalmibb. Az elavult klisékkel dolgozó „papa mozijának”, a fáradt francia álmocskagyárnak még ideje sem volt félni tőlük, olyan hirtelen és olyan gyorsan diadalmaskodott ez a Filmmúzeum vetítőtermeiből, friss hangvételű művészeti lapok szerkesztőségeiből, filmklubokból jött társaság. Nem volt ez „iskola”, még csak „nemzedék” sem, de néhány filmjükkel megújították a francia kinematográfiát, s jótékonyan pezsdítették meg szerte a világon a film állóvizét. Még Brazíliában, még Csehszlovákiában is hatottak: sokan utánozták őket, néhányan meg – más társadalmi környezetben – úgy tudtak nyomokba lépni, hogy jobb, mélyebb, zaklatóbb filmeket rendeztek náluk.
Godard a filmnyelv egyik legszabadítóbb forradalmára volt, több mint újító. Nála másképpen szólaltak meg a színészek, mint addig, más szöveget mondtak, mint addig, a történet semmiféle addig érvényes szabálynak nem engedelmeskedett, s a képek, a jelenetek furcsán, bakugrásszerűen, saját logikával, majdhogynem fejen állva követték egymást. Hosszú feliratokat meg hosszan elmondott filozófiai traktátusokat iktatott filmjeibe, s mindez nemhogy pedáns vagy unalmas lett volna, ámulva kapkodtuk a fejünket, mint egy jófajta, nem hivatalos tűzijátékon.
Ott volt a francia film rongycsomóvá gyűrött, limonádéval cukrozott alapközhelye: a párizsi utca meg a bisztró. Godard kamerája rögtön élővé varázsolta, rögtön friss titkokat, lappangó veszélyeket és szeles tavaszt mutatott be. Másként mozgott ez a kamera, másként, más ritmusban álltak össze a „snittek”, mint előtte. Ma is tanítják jobb főiskolákon a Kifulladásig nagy találmányát, vagyis azt, hogy a rendező „belevágott” azonos, fix beállításba, s persze nem „ellensnittet”, szokványos és álmosító „vágóképet”... ellenkezőleg: ugyanaz a beállítás folytatódott, apró, ritmust adó, formateremtő zökkenéssel. De minek sorolni a formateremtő bravúrok sokaságát! Ott voltak az amerikai tucat detektívregények, melyekből Godard meg Truffaut az algériai háború gyötörte Franciaország hangulatát, a hatvanas évek elejének társadalmi igazságait, feltáratlan új összefüggéseit villantották fel, mint a Lőj a zongoristára! vagy a Bande à part (Külön utakon). Ott voltak a megunt, közhelyes krimi- meg giccshistóriák, mint a sodródó és elhulló prostituált – ebből csinálta meg Godard az Éli az életét, az új hullámok – minden új hullám – egyik alapfilmjét. S ott volt Truffaut Négyszáz csapásának egykori csodagyereke, Jean-Pierre Léaud, aki épp egy Godard-filmben, a Hímnem-Nőnemben adta a legtöbbet önmagából...
S nem győztünk betelni egy tüneményes és megunhatatlan színésznővel, aki úgy volt „sztár” meg „francia mozihősnő”, mintha velünk járna az egyetemre vagy a munkahelyre, itt Pesten, Prágában, vagy akárhol a világon. Senki másnak nem hittük volna el, hogy egy utcalány bemegy a moziba és sírva fakad a Jeanne d’Arc szenvedésein. Ö, Godard kamerája előtt ezt is megtehette. Ha lesz, ha van ennek a nemzedéknek (nemzedék-töredéknek, rétegnek) Mándyja, csak Anna Karináról tud majd úgy írni, mint Mándy Iván Lilian Gishről... Ö meg Godard a Bolond Pierrot szivárvány-mókáiba, halál-mókáiba, fintor-szomorúságába és grimaszvidámságába sűrítette egy rövidke időszak nézőinek azt a „felnőttséget”, amit ez a nemzedék még el tudott volna fogadni, amit még vállalt volna, s amelyet persze sem a filmbeli Anna Karina, se a bolond Pierrot-Belmondo, se az akkori óvatosan reménykedő nézők nem tudtak megvalósítani. A film is, Anna Karina is a hatvanas éveknek azt a soha be nem teljesedő ígéretét sugározta, melyre ma, lassacskán „középkorúvá” aszalódó egykori ifjak oly sok nosztalgiával, sok föl nem melegedő szeretettel, még több le nem vezethető gyűlölettel emlékezünk.
Godard csinálta a világ legjobban kérdező esszéfilmjeit, a világ legkétségbeesettebb optimista filmjeit Godard hatalmas vitafórumot teremtett, minden filmjében vitatkoztak, és minden filmje után vitatkozni lehetett volna. Nekünk, a magyar nézőknek leginkább a feltételes módból jutott ki, s bizony hálásan becsültük azt a kevés eldugott filmmúzeumi műsort és újságban nem hirdetett Egyetemi Színpadi estet. Aztán jött 1968 (a francia diáklázadásra gondolok), igazán Godard képzelmének és tehetségének való esemény, s mi távol a párizsi zajgástól, utóbb főként az új meg új Godard-filmeket vártuk (holott a legtöbb régit se láttuk). Vagy, ha igen, évekkel később, már közönyös légkörben: ilyen volt a Week-end néhány filmmúzeumi előadása. Pedig ha akkor láttuk volna, mikor még minden a „levegőben volt”! A Week-end vadító kaland-paródiája előlegezte már a zűrzavaros tehetetlenségbe silányodó Latin-Negyedbéli „elforradalmat” (Pascal Lainé, a Csipkeverőnő írója adta ezt a keserűen találó szót regénye címéül: Virrévolution). Sok száz égő gépkocsi, egymást gyilkoló házaspár mellett az erdőben emberevő terroristák és Saint-Just és Emilie Brontë és egy arab testvért játszó László Szabó sétálgatott: Alice a csodaországban 1968 amúgy Godard-módra...
68/69 után Godard eltűnt. Majdnem belehalt egy autóbalesetbe. Visszavonult a filmgyártástól. „Tanulják meg új nevemet – rikoltotta, amikor előbukkant –, a nevem Godard-Gorin!” Gorin – ez a név egy valóban létező személyt jelölt, egy marxista-leninista-maoista fiatalembert, akivel, s csoportjával közösen Godard évekig gyártotta a csak maoista klubokban játszott 16 milliméteres politikai rövidfilmjeit.
Ez az egész olyan volt, mint a környező évek, évszámok. Füstös végkifejlete egy szomorúságba fúló Beckett-darabnak. Godard hitt abban, amit csinál: Palesztinában burnuszos (vagy harisnyaálarcos) harcosok között tűnt fel, nevét Maóra esküvő balos lapok írták hátsó oldalukra, nevét törölték a producerek. Godard ekkor épp ezt akarta. Nyilatkozott, beszélt mindenről: politikai harcról, kizsákmányolásról, Brechtről, sztálinizmusról. A filmtörténet egyik legokosabb szelleméből a politikai harcok egyik legszánandóbb gyalogfigurája lett. S közben Chabrol krimiket csinált, Truffaut kedves szalonfilmeket, a papa mozija pedig, csillogó és modern öltözékben, úgy feltámadt, mint az alvó sárkány. Ki beszélt itt már az új hullámról, ki beszél Godardról?
*
Akkor mégis, miért a címbeli kérdés? Miért, hogy a producerek mégis kiskaput hagytak számára? Miért, hogy sorban rendelik tőle a tévéfilmeket (saját tervei, saját gondolatai és rögeszméje szerint), s miért nem mutatják be ezeket a megrendelt tévéfilmeket?
Ki fél Godard-tól? Tudom, hogy a magyar néző szerint az, aki nem vette át a filmjeit, de hagyjuk most ezt, elismételni is oly unalmas. Ügy látszik Godard-tól sokmindenki fél: főként a francia tévé hatalmasságok. Olvasom a Nouvel Observateur cikkét, mely részletesen, adatolva, hosszan, okosan és összefüggéseket feltárva szól Godard legutóbbi s legjelentősebb 12 részes tévé esszéjéről (Tour détour deux enfants), olvasom, hogy végül a Velencei Fesztiválon némi kritikusi morgás, avagy némi enyhe kritikusi lelkesedés kíséretében mégis levetítették, egyre többet tudok az „eltűnt” Godard francia viszontagságairól, s egyre kevésbé érdekel. Nem, nem érdekel a „politikus Godard”, a népművelő Godard, a publicista Godard, nem érdekel a tévé-Godard, a „provó-Godard”, nem érdekel a perc-politika valamely jelzőjével bohócsipkaként felékesített Godard.
Amikor, Godard-Gorin korszaka végén, mégiscsak bemutattak a párizsi mozik egy filmjét, véletlenül tanúja lehettem néhány egykori híve sírós-kétségbeesett kommentárjának. Ott, a moziból kijövet. (A film: Numéro Deux valóban példátlanul primitívnek bizonyult: maga Godard beszélt benne vagy félórát, aztán szereplői folytatták – munkanélkülit játszott a legtöbb, sok üres szóval.) A maroknyi Godard kiábrándult meg? Hát igen, azok valahogy úgy festettek, mint manapság Pesten a Csillagosok, katonák egykori szenvedélyes hívei: szomorúan.
Elég nekem néhány hazai filmcsalódás, nem tudok odaadóan belemerülni Godard legújabb s oly obskúrus korszakába. Kívánom inkább, hogy akit érdekel, láthassa a régi filmjeit (például, amiről nem szóltam, egyszerűségében páratlan kétszemélyes háborúsfilm-paródiáját, a Csendőröket [Les Carabiniers], vagy a Moravia-regény szabad átfogalmazását, a Megvetést [Le Mépris], Fritz Lang és Brigitte Bardot főszereplésével.)
A hallgató, az eltűnt, a visszavonult Godard körül mostanában sokasodnak a hírek. Azt is beszélik, „komoly” gyártó cég számára készít újból filmet. Azt is, hogy a francia meg a német meg az olasz tévé mégiscsak bemutatja betiltott programjait. Hogy Godard megtért-e, avagy az álomipar hatalmasai számára most már a bármilyen Godard is megint jó üzlet lett, kutassák a politika szakértői. Mindez már rég nem esztétikai kérdés. Az a Godard, aki Brechtre meg Maóra hivatkozva, de a legtisztábban zsdánovi okfejtéssel vonult ki a filmművészetből, kevés figyelmet érdemel. Az a Godard, aki majd (talán) megint filmet rendez, nagyon sokat. Ezt mindenki sejti, az is, aki szerette, az is, aki fél Godard-tól. Az előbbieknek egyelőre a Cahiers du Cinéma egyik különlegesen érdekes különszámát ajánlom (1979. május). A híres folyóirat e számát elejétől végig ő írta, ő szerkesztette, rajzolta, tördelte, fotografálta. A címlapon két mosolytalan, gyűrött arc: az egyik ő maga, Jean-Luc Godard, a másik A márványember hősnője, Krystyna Janda.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 850 átlag: 5.34 |
 |
|
