Láttuk mégMagánvéleményKulcsár Mária
Lejárt a „film a filmben” divatja. Műstábok helyett most szociológusok szimatolnak intim vagy bizonyos tekintetben problematikus helyszíneken.
Julij Karaszik is ezt a módszert választotta, hogy elmondhassa véleményét egy látszólag jól termelő gyár súlyos belső gondjairól. Hogyan? Képzeljük el „A hét” című televízió műsor egyik üzemi riportját, ha riportereit szociológus szerepbe bújtatva, a megkérdezetteket előre megírt szöveg felmondására kényszerítve, rutinos színészekkel játszatnák el. Elveszne a szereplők spontán megnyilvánulásának hitele, maradna az unalom. A Magánvélemény sem több ennél, a figurák árnyalt lélektani ábrázolásának, a konfliktusok elmélyült kidolgozásának teljes hiánya jellemzi.
A főszereplőt csak gyakori közelképei teszik megjegyezhetővé, pedig ő az egyetlen, akinek magánügyei is vannak: megértő, szép és kedves menyasszonyát elhagyja egy agresszív és ostoba tinédzserért, rejtély, hogy miért. Az ügyetlen igazgatóval, a télapó jóságú párttitkárral vagy a szikár munkaügyis asszonnyal folytatott párbeszédek közül kiemelkedik egy fáradt, öreg munkásnő és a kíméletlen, de jó eredményeket felmutató művezető összecsapása, de az eredményt ‘ sose tudjuk meg. A rendező jól vigyáz, hogy amint érdeklődni kezdünk valami iránt, figyelmünket elterelje, a felvetett kérdést elfelejtse.
A jó szándékú filmben – melynek egyik fő mondanivalója: minden ember személyiségének figyelembevétele a munkában – nemcsak a szereplők jelleme és sorsa, de Karasziknak, az Amikor a lány tizenöt éves és a Július 6. rendezőjének egyénisége is háttérben marad. Semmi sem indokolja a Magánvélemény címet.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1274 átlag: 5.55 |
 |
|
