KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/június
KRÓNIKA
• N. N.: A 46. Országos Film És Video Fesztivál díjai
• N. N.: Meghalt Oliver Reed
• N. N.: Közlemény
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Mihancsik Zsófia: A pusztulás ködképei Beszélgetés háborúról, médiáról
• Schubert Gusztáv: Egy tiszta háború NATO-show
• Hirsch Tibor: Rambo a Balkánon Hollywood háborúi
DOKUMENTUMFILM
• Tar Sándor: Egy más világ boldogsága Pipacsok
• Dér András: Meghalt a doksi, éljen a doksi! Dokumentum-válság
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Bikácsy Gergely: Hideg barokk, hontalan pompázat Kubrick labirintusa
• Varró Attila: Pedofilm Stúdiók és függetlenek
• Nádori Péter: Billy hatalmas mákja Buffalo ’66
• Csejdy András: Budoár rock Velvet Goldmine
FESZTIVÁL
• Erhardt Miklós: Túlélő főzet Közép-európai filmavantgárd
• Antal István: Fekete leves Osztrák kísérleti filmek
• Déri Zsolt: Ahol a rendezők a sztárok Rotterdam
KRITIKA
• Somogyi Marcell: Elvonó Cukorkékség
• Bérczes László: Nem pont úgy Gadjo dilo
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső
• Bori Erzsébet: Agyament Harry
• Kis Anna: Marvin szobája
• Vidovszky György: Carla új élete
• Turcsányi Sándor: A csaj nem jár egyedül
• Pápai Zsolt: Mint a hurrikán
• Korcsog Balázs: Kísértethajó
• Tamás Amaryllis: Pleasantville
• Zsidai Péter: Üzenet a palackban
• Harmat György: Telitalálat a szívbe
KÖNYV
• Vasák Benedek Balázs: A tápászkodó oroszlán Szergej Mihajlovics Eizenstein: Válogatott tanulmányok
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Sivatag

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Veszélyes játékok

Mennyi reménytelenséget bír el egy gyerekfilm

Lengyel Balázs

 

Heinrich Böll budapesti látogatása idején Magyarországról beszélve egyszerre csak ezt mondta: – Szentes, az aztán gyönyörű város! – Tiszta kiejtéssel mondta, nem lehetett sem Szentendrének, Szegednek vagy Jászkarajenőnek érteni.

– Hm, Szentes?

– Igen, gyönyörű. Ott végre meg tudtam szökni a Wehrmachttól. Előbb reménytelen volt.

S nyomban el is magyarázta, hogy miért. A magyarázatból az bontakozott ki, hogy Németországnak Hitler hatalomátvétele után volt egy olyan évtizede, amelyben a tisztességes német emberek híjával voltak az élet egyik legfontosabb éltető elemének: a reménységnek. Böllnek, a közkatonává lefokozott, antináci német írónak a 44-es visszavonulásban Szentesen csillant fel először zöld ága.

Mi, magyarok, bármi zord volt számunkra is ez az évtized, a reménytelenségnek ezt a poklát nem ismerjük. Több bizakodással élhettünk mindvégig.

A Veszélyes játékok (Balázs Béla regényéből a Mafilm és a Defa koprodukciója) Németországban játszódik az évtized kétségbeejtő hajnalán, 1934-ben.

Az ifjúságnak mintegy történelmi okulásul szánt játékfilm ebben a társadalmi, politikai helyzetben kezdődik. Látjuk főhősét, Pétert, egy nyolc-kilenc éves német kisfiút, amint apja oldalán álldogál a várakozó munkanélküliek között, míg apja sorra nem jut, és fel nem veszi a munkanélküli segélyt. Látjuk, amint hazaútban az apja még idejében felfigyel, s elkerüli éppen lebukott elvtársának otthonát, ahogy a fiút óvatosságra inti, szinte meghunyászkodásra, a vele komiszul pajtáskodó horogkeresztes nyomozókkal. Halljuk, ahogy kénytelen megtagadni Péter kis gyerekvágyainak betöltését, mert be kell osztani a segélyként kapott kis pénzt. Mire az úton hazaértünk, már szinte természetesnek tetszik, hogy a félproletár bérház ifjúsága két táborra osztva játszik az udvaron: Hitlerjugend-egyenruhában menetel az egyik rész, s készül verekedésre, leszámolásra a másik résszel.

Ez az expozíció bármennyire nyers vagy hatásvadász, szükséges. Fogható, tágasabb képzetekéit keltő rajzot ad a hitlerizmusról sok mindent hallott, de kevés konkrétummal rendelkező gyereknézőnek. Jó alap arra, hogy meginduljon a film kibomlása, kezdődjék a gyerektörténet.

Csakhogy a gyerekvilág a felnőttvilág függvénye. S mert az évtized olyan, amilyen, a filmen komor tragédiák sorába ágyazódik. Péter apja hiába kerülte el a lebukott elvtársat, a szálak hozzá vezettek: letartóztatják. S Péter ott marad a feldúlt proletárotthonban a fiatal mamával – a ház hangadóitól gyanakvással kísérve, megvetetten. Hiába karolja fel a másik gyerekcsapat – minden ujj rá mutat, ő a lebukott, a hazaáruló, a kommunista fia.

Most egy szép, megkapó, de a mai néző számára mégiscsak átlátszóan didaktikus jelenet következik: Péternek anyja megmagyarázza, hogy apja nem hazaáruló, de hős. A munkásosztály, a jövő hőse. S ettől Péter gyerekképzelete megszalad, ha hős, akkor úgyis megszökik. S ha megszökik, akkor ő elrejti. Igen, padláslakásuk szekrénye mögé rejti, ott nem fal van, csak deszka, mely kilazítva a szárítópadlásra vezet: észrevétlen még el is lehet menekülni.

Fejér Tamás rendező jó érzékkel lép itt vissza a gyerek világba, a gyerekképzetek közé. Csakhogy mintha a kor nem tűrné el a gyerekképzeteket. Vagy legalábbis az író nem tudja, nem akarja a történetet rajtuk keresztül folytatni. Új cselekményszál kezdődik, megint csak komor, erőszakot, életveszélyt hordozó felnőtt cselekményszál, kommunista agitátorral, röpcédulával, rohamosztagos üldözéssel, melynek végkifejletében Péter apja helyett, elrejti a szekrény mögé az üldözött agitátort.

A többit, a film kibomlását szinte fölösleges is elmondani, annyira adott. Az üldözők mindenre rájönnek: a tudatos elrejtésre, és a rejtekútra, amelyen az agitátor elmenekült. Péternek és anyjának el kell hát tűnnie. Méghozzá külön-külön. A tisztességes emberek veszélyes összjátéka megmenekítésükért: ez a film harmadik harmada. A végső képsor: egy motorbiciklis viszi Pétert a cseh határra, ott egy erdőn egyedül kell átmennie, s túlsó szélen, egy faluban már várja egy cseh család. Megmenekült. „Fog ez menni!” – mondja egy parasztasszony, ahogy a fiú játszani kezd az ő cseh gyerekeivel.

Felnőtt szemmel csak dicsérni lehet, hogy ez a happy end ilyen szerény. Hiszen amihez igazodnia kell: reménység nélküli az évtized. S talán nem is számítás nélkül hagyott a „fog ez menni!”-re a nézőben felötlő ellentmondás: pár év és Hitler lesz az úr a cseh faluban is. S akkor? Nem, a művészi befejezés kedvéért, az igazságot szolgáltató feloldódásféléért nem éri sérelem a történelmi hitelt. Meg van az csinálva, létre van hozva a részletekből kiindulva az egészig. A gyerekvilágot is átszínező náci kegyetlenségtől kezdve, a társadalmi valóság pszichés légkörének felidézésén át a felnőtt világ ugyan ellenpontokkal ábrázolt durva elembertelenedéséig. A film ábrázolja a valóságot – olykor túlzott, plakáterejű színezéssel is. S még az se árt a valóságképnek, hogy véletlenül éppen Péterünkre nyit rá a menekülő agitátor; hogy véletlenül – ezek a hanyag nácik, ezek a gyanútlan csehek! – nem őrzött a cseh határ. S hogy egy határerdőben a kis Péter egyedül sem téved el.

A film problémája másutt van. A gyereknéző szempontjából nem a valóságkép hitele a kérdés, hanem az ábrázolt valóság mineműsége. Az a kérdés, hogy a mi gyerekeink számára esztétikailag elsajátítható-e a film, amely részleteiben és egészében is az ifjúság számára rendkívül hasznos, megjegyzendő információkat hordoz? Elfogadható-e számunkra ez a szerény, hiteles happy end? Az erőszak és a fenyegetettség szörnyen nyomasztó jelenetsorai után, elegendő-e egy mai 10–12 évesnek, hogy Péter megmenekült? Elegendő-e feloldásul, azonosulásul, mintegy az esztétikai élményképzés alapjaként? Hiszen Péter világa szertefoszlott: apját elvitték, anyja eltűnt, maga idegen nyelvű ismeretlen emberek közé került. Nem több, a puszta élete maradt meg. Szégyenkezve mondom, hiszen a film gondos rendezője nem egy sikeres gyerekfilm rendezője is: a gyerekekről szóló témák nem mindig gyerektémák. Ha iskolások is a szereplői, nem gyerekkönyv A legyek ura, s dehogyis gyerekkönyv Ottlik nagy regénye, az Iskola a határon. Más síkon gondolkozik, más tényanyagot hasznosít, más olvasóval közli szintúgy erőszakellenes, ha tetszik antináci üzenetét. A gyerekirodalom (s így a gyerekfilm is) szakma. Ha esztétikája nem is más, a korosztályi sajátságokat, az olvasók-nézők tapasztalatkincsét, tudatvilágát, biológiai optimizmusát, még nem dezilluzionált igazságvágyát tekintetbe kell venni. Elbír-e annyi erőszakot, felnőtt gonoszságot, tragédiát, reménytelenséget egy gyereknéző, amelyet a film a maga láttató nyelvén a betűnél százszorta nagyobb erővel szuggerál? Vagy ez a remény nélküli évtized (legalábbis ilyen komplex ábrázolásban) így nem gyerekirodalmi téma. Jó lett volna előre megfontolni: mekkora reménytelenség elfogadható, mekkora válik még reménnyé egy gyereknézőben. „A reménytelenség az utolsó remény” – ez a Weöres Sándori tétel nem gyerekbölcsesség.

A Veszélyes játékok – a túl veszélyes filmjátékok közül való. Súlyos, nyers realizmusával nem a gyerekeké. Helytállásra, összefogásra, történelmi igazságra, eszmék keserves diadalára többnyire középiskolás fokon tanít. A költő szerinti „nem középiskolás fokon” pedig csak ritka jeleneteiben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/05 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7859