KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/június
KRÓNIKA
• N. N.: A 46. Országos Film És Video Fesztivál díjai
• N. N.: Meghalt Oliver Reed
• N. N.: Közlemény
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Mihancsik Zsófia: A pusztulás ködképei Beszélgetés háborúról, médiáról
• Schubert Gusztáv: Egy tiszta háború NATO-show
• Hirsch Tibor: Rambo a Balkánon Hollywood háborúi
DOKUMENTUMFILM
• Tar Sándor: Egy más világ boldogsága Pipacsok
• Dér András: Meghalt a doksi, éljen a doksi! Dokumentum-válság
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Bikácsy Gergely: Hideg barokk, hontalan pompázat Kubrick labirintusa
• Varró Attila: Pedofilm Stúdiók és függetlenek
• Nádori Péter: Billy hatalmas mákja Buffalo ’66
• Csejdy András: Budoár rock Velvet Goldmine
FESZTIVÁL
• Erhardt Miklós: Túlélő főzet Közép-európai filmavantgárd
• Antal István: Fekete leves Osztrák kísérleti filmek
• Déri Zsolt: Ahol a rendezők a sztárok Rotterdam
KRITIKA
• Somogyi Marcell: Elvonó Cukorkékség
• Bérczes László: Nem pont úgy Gadjo dilo
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső
• Bori Erzsébet: Agyament Harry
• Kis Anna: Marvin szobája
• Vidovszky György: Carla új élete
• Turcsányi Sándor: A csaj nem jár egyedül
• Pápai Zsolt: Mint a hurrikán
• Korcsog Balázs: Kísértethajó
• Tamás Amaryllis: Pleasantville
• Zsidai Péter: Üzenet a palackban
• Harmat György: Telitalálat a szívbe
KÖNYV
• Vasák Benedek Balázs: A tápászkodó oroszlán Szergej Mihajlovics Eizenstein: Válogatott tanulmányok
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Sivatag

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Videó

Párizs haladóknak

Bíró Péter

Ki-ki saját képernyőjén faggathatja a katalógust, s bárhol belenézhet a város elmúlt száz esztendejébe.

A századvég, a századforduló Párizsa, a Fort d’Ivry komor tömbje egy 1896-ból származó felvételen, a békeévek, az első háború népünnepélyszerű hadbavonulása, a húszas–harmincas évek, nagyszüleink Párizsa, a Belleville, az idegenek-bevándorlók negyede, akkoriban magyarok, lengyelek, később arabok, mostanság pedig kínaiak vették birtokukba, aztán a második világháború gótbetűs utcatáblái, egy elfoglalt, megalázott Párizs képei, De Gaulle, kissé részegen mosolygó amerikai katonákat ölelgető lányok-asszonyok 1945-ből, az első szabad július 14-e, a St. Germain-des Près háború utáni eufóriában úszó kávéházai, kocsmái filozófusokkal, művészekkel és egyszerű bohémekkel, Sartre, Boris Vian, Queneau, Cocteau, jazz és fiatalok. Hétköznapok, boltok, piacok, meccsek, divatbemutatók, jövő-menő emberek, ismertek és névtelenek, 1968 ideges, ide-oda billegő kamerával felvett képei és a klasszikusok, Renoir, Tati, Godard és Truffaut filmjei. A fény, a közhelyek ismert Párizsa és az elesett, a külvárosi, az alig ismert, kiszolgáltatott Párizs, a saját végletei között létező város állandósága, halálai és születései. Carné Szerelmek városának mitizált, lebegő világa és a helyiekhez szinte hozzánőtt, a Zola által Párizs gyomrának nevezett évszázados vásárcsarnok, a Les Halles lerombolására felsorakozó buldózerek…

Párizsnak legutóbbi száz évén vezet minket végig a Vidéothèque de Paris, azon az időszakon, amelyről már – némi képzavarral élve – mozgóképek állnak rendelkezésünkre. 1980-ban egy költő, a Pilinszkyt is fordító Pierre Emmanuel vetette fel ennek az egyetlen témaként Párizst körüljáró, a város memóriájaként működő filmgyűjteménynek a gondolatát. 1988-as megnyitása óta a Vidéothèque játék- és dokumentumfilmekből, híradókból, riportokból, portréfilmekből, reklámokból, tévéközvetítésekből, koncertekből és videóklipekből álló archívuma és az intézmény által rendezett tematikus sorozatok, vitaestek, közönségtalálkozók évente közel kétszázezer látogatót vonzanak.

Pierre Emmanuel filozofikus, már-már lírai alapgondolatát nem homályosítja el, nem kezdi ki sem az „olvasó”-terem leginkább űrbázisbeli irányítóközpontra emlékeztető, futurisztikus berendezése, sem a mindent szervező, működtető számítógépes technika. A negyven személyes helyiségben klaviatúrája segítségével ki-ki saját képernyőjén faggathatja a katalógust, és rövid várakozás után ott is tekintheti meg a kiválasztott filmeket. A többféle szempontból, műfaj, témakör, városrészek szerint csoportosított, de személy- és utcanevek, évszámok, események, címek és kulcsszavak alapján is bejárható adatbázis jelen pillanatban 5215 dokumentumból álló, 3200 órányi anyagot dolgoz fel és tesz hozzáférhetővé.

Az útikönyv (egy város megismerésének, pontosabban a vele való ismerkedésnek e régről ismert, bevált eszköze) bármily vaskos, bármily hatalmas apparátussal dolgozik is, mindenképpen a tények, a konkrétumok szintjén mozog, és a kiigazodást, a tájékozódást megkönnyítendő (természetes, el nem ítélhető módon) egyszerűsít. Kik alapították a várost, mikor, mi történt benne itt és ott, ekkor vagy akkor, miért, hol van ez és ez az épület, park, emlékmű, kocsma, mire szállj, ha oda akarsz jutni? – tehát hasznos információt nyújt, rendet akar teremteni az idegen (vagy akár a helybéli) fejében, és ez helyénvaló is; a fejekben rendnek kell lennie. Ehhez a fajta rendhez azonban (bármely nagyvároshoz hasonlóan) a múlt- és jelenbeli Párizsnak igen kevés köze van. A városok más rend szerint léteznek, sokkal több ember él, sokkal több minden történik bennük, mint mi azt gondolnánk; minden város felett lakóinak, látogatóinak megszámlálhatatlan történetéből, emlékéből folyamatosan épülő, terjeszkedő önmaga lebeg, ahogy például Gross Arnold Kék álmok városa című metszetén.

A Vidéothèque de Paris nehezen megfogalmazható varázsa talán éppen abban rejlik, hogy nem tud, de nem is akar rendet teremteni, nem kínál megoldást, nem adja át a város kulcsait; megfigyelésének tárgyát a valóságoshoz hasonló, ezernyi képre, benyomásra hullott állapotában őrzi, mutatja meg, és ily módon a legnagyobb szabadsággal ajándékoz meg minket is: hagyja, hogy ennek az állandó, eleven rendetlenségnek a mélyén (vagy magasában) valahol kétségkívül mégiscsak létező rendet, harmóniát mi magunk próbáljuk megteremteni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/08 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=928