KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Madár a tükörben
• Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
• Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
• Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
• Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában

• Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
• Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők

• Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
• Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
• N. N.: Mediawave ’99 díjlista

• Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
• Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
• Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú

• Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
• Galambos Attila: Slam
• Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
• Ádám Péter: Kegyetlen játékok
• Köves Gábor: Pókerarcok
• Mátyás Péter: A légiós
• Korcsog Balázs: Briliáns csapda
• Kömlődi Ferenc: A múmia
• Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Requiem a krimiért

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

A hegedűtanár

Forgács Nóra Kinga

Tudo que aprendemos juntos – brazil, 2015. Rendezte: Sérgio Machado. Írta: Antonio Ermirio de Moraes darabjából Marta Nehrig, Marcelo Gomes és Sérgio Machado. Kép: Marcelo Durst. Zene: Felipe de Souza. Szereplők: Lázaro Ramos (Laerte), Kaique Jesus (Samuel), Elzio Vieira (VR), Sandra Corveloni (Alzira). Gyártó: Gullane Filmes. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 112 perc.

 

Háromféle hozzáállás létezik a brazil nyomornegyedekkel kapcsolatban. Az egyik a romantikus: hol máshol születnének katarzissal szolgáló történetek, ha nem ezekben a városrészekben? A másik a racionális: komplex társadalmi és szociális problémák testesülnek meg egy-egy lakónegyedben. A harmadik pedig azt mondja: ha erre jársz, neked nem kedves a saját életed, inkább maradj távol.

A hegedűtanár voltaképpen az az állatorvosi ló, amelyiken mindegyik attitűd tetten érhető. A középpontban São Paulo Heliópolis nevű favelája áll. Az elnevezés csalóka fény, ez a város egyik legdurvább nyomornegyede, a napsugár csak tétova bizonytalansággal jut el az ott élőkhöz. A helyi iskolába járó gyerekeknek az jelenthet felemelkedést, ha az igényeikhez alkalmazkodó és az életükbe jól illeszkedő tehetségfejlesztő programmal találkoznak. És van egy fickó, aki vidékről, lentről jött (Brazíliában ez nem kétórás vonatozást, hanem egy szakadék két peremét jelenti), a szüleinek akar elsősorban bizonyítani, hogy profi zenekarban fog dolgozni elsőhegedűsként. Addig is hazudnia kell a főbérlőnek az anyagi helyzetéről, mivel São Paulo drága város. Nehéz ott megkapaszkodni. Ő lesz – kezdetben kényszerűségből – a tanár a gyerekek mellett.

Ami a két mesét egybegyúrja, az egy valóban létező közösség története. A São Paulo-i OSESP Orchestra a zene erejével integrálja a szegregációban, önként vállalt vagy kényszerű leszakadásban élő résztvevőit. Mindenki tanul. Egymástól. Nem feltétlenül a violinkulcs megrajzolását, vagy a helyes hangszertartást, hanem az egymásért való felelősség vállalását, mert ebből indul ki minden jó dolog, ha emberekről van szó. Sérgio Machado filmje ugyan a katarzis felé csábuló módon, de azt mondja: nem halsz bele, ha a szegénység, a veszőben lévő tehetséges fiatalok felé fordítod a fejed, és cserébe feladsz valamit. Mert a végén azt a valamit úgy is megnyered. Pont azáltal, hogy késznek bizonyultál a felelősségvállalásra. Machado munkája nyilvánvalóan egyszerűsítő és túlzottan optimista, ellenben magában rejti azt a fájdalmat, amiről megkerülhetetlenül beszélni kell.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/07 56-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12806