KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Madár a tükörben
• Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
• Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
• Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
• Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában

• Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
• Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők

• Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
• Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
• N. N.: Mediawave ’99 díjlista

• Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
• Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
• Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú

• Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
• Galambos Attila: Slam
• Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
• Ádám Péter: Kegyetlen játékok
• Köves Gábor: Pókerarcok
• Mátyás Péter: A légiós
• Korcsog Balázs: Briliáns csapda
• Kömlődi Ferenc: A múmia
• Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Requiem a krimiért

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Váltságdíj

Bérczes László

Mert mi is a világ rendje? – kérdezhetjük ezzel az amerikai filmmel kapcsolatban (is). A rend lenne-e az vagy netalántán a káosz? Első nekifutásra persze, hogy a rendre voksolunk – esetünkben a rend egy sikeres üzletembert jelent a legszebb férfikorban, továbbá egy összetéveszthetően csinos feleséget (egyben fátyolos szemű családanyát) és vele az ágyban, párnák közt a legédibb szőke kisfiút. Ez így együtt egy felsőtízezres amerikai család, melynek tagjai igen szeretik egymást. Ezt a rendet jelentik a tőlük függetlenül létező rossz emberek is, akik, hogy egyből felismerhessük őket, mindig rosszkedvűek és borostásak – de nem úgy divatosan, hanem csak úgy kopottan, szürkén, szőrösen. Tulajdonképpen az is e megszavazott világrend része, hogy a most Tom Mullen névre hallgató Mel Gibson szükség esetén pillanatok alatt egy-egy millió dollárt tud elhelyezni egy-egy aktatáskában – ám – e tevékenység már a káoszra

utal, mely bekövetkezik, amikor azt látjuk, hogy a nyomozók főnöke színesbőrű és szakállas, míg az emberrablók zseniális vezetője – az FBI-fizetéssel nyilván elégedetlen zsaru – bizony gondosan ügyel arra, hogy mindig frissen borotválva lépjen kamera elé.

Ha türelemmel végigültük a mintegy húszperces sablonrendet, akkor jutalomból megnézhetünk egy pofás, jólmegcsinált, izgalmas filmet (kicsit talán túl nagy is az izgalom, merthogy a kétmilkó ott lapul a táskában, a szőke gyermek meg ott hever a szőrös emberek díványán, csak ki kéne őket cserélni). Egy kitűnően felépített, kellőképpen kiszámíthatatlan, egyórás nyomozást, üldözést, vérrel telifröcskölt, igazi váltságdíjas mozit látunk, ami még hasonlít is valamelyest a világra. Ezért aztán második nekifutásra mégiscsak a káoszra szavazunk, szóval, hogy az lenne a világ rendje.

Jó érzéssel szedelőzködünk hát, amikor a szőke gyermek hazakerül – de még remegve bepisil –, a szőrös gengszterek pedig már a hűtőkamrában várnak sorukra – ám a simaképű főnök életben marad, sőt megmentőként ő kapja a kétmilkót. Valahogy így szokott ez lenni. De csalódottan visszazöttyenünk, mert Ron Howard rendező ráhúz még húsz percet: úgy dönt, rend a lelke mindennek. A simaképűt szitává löveti, a családi biznisz – valószínűleg pisi nélkül – megy tovább. Szóval rend van, aminek végülis örülnünk kell.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/01 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1386