|
Év
1999/július
|
KRÓNIKA
Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
Jeles András: Madár a tükörben
Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában
Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők
Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
N. N.: Mediawave ’99 díjlista
Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú
Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
Galambos Attila: Slam
Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
Ádám Péter: Kegyetlen játékok
Köves Gábor: Pókerarcok
Mátyás Péter: A légiós
Korcsog Balázs: Briliáns csapda
Kömlődi Ferenc: A múmia
Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
Reményi József Tamás: Requiem a krimiért
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégSoloCsordás Lajos
Megszokhattuk, hogy Mario Van Peebles filmjeiben minden csontig, velőig fekete: „fekete ember, fekete öröm, fekete gyász”. A színes bőrű színész, producer és rendező ugyanis egy polgárjogi harcos elszántságával dolgozza fel Amerika feketéinek Hollywood és a fehérek által elfelejtett, mégis emlékezetes tetteit, például Jessie Lee bandájának történetét, vagy a Fekete Párducok históriáját.
Most pedig, Norberto Barba Solo című filmjének címszerepében, Van Peebles megteremti a fekete terminátort, a harlemi ízlés szerint tervezett, Michael Jordan-arcú szuperkatonát, a majdnem tökéletes halálosztót. Solo szinte sebezhetetlen, gyomrában belek helyett kábelek tekeregnek, tartóssága pedig olyan, mintha ő volna a Duracell-nyúl. Azért csak „majdnem” tökéletes, mert egy apró programozási hiba folytán felébred benne a lelkiismeret, és alkotói ellen fordul. Az a paradox helyzet áll elő, hogy egykori irányítói, az emberek tulajdonképpen gonoszabbak, szívtelenebbek, mint Solo, a gép.
Volt parancsnokai végül kifejlesztenek egy igényeiknek mindenben megfelelő, igazán tökéletes gyilkológépet, akivel hősünknek a fináléban meg kell küzdenie, s aki természetesen fehér.
Ez már valóban terminátor-utánérzés (a paródia gyanúja is felmerül), a két android küzdelme erősen emlékeztet a Terminátor II. emberbarát T-800-asának és gonosz T-1000-esének párharcára, de más apró motívumok is visszaköszönnek (például a halálosztó-izomzat vagy a gépágyúvá „fejlődött” alkar). A Solót azonban nem százmillióból forgatták, és ez sajnos meglátszik a film barkácsolt díszletein, elnagyolt technikai trükkjein.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 999 átlag: 5.3 |
|
|
|
|