KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Madár a tükörben
• Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
• Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
• Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
• Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában

• Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
• Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők

• Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
• Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
• N. N.: Mediawave ’99 díjlista

• Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
• Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
• Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú

• Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
• Galambos Attila: Slam
• Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
• Ádám Péter: Kegyetlen játékok
• Köves Gábor: Pókerarcok
• Mátyás Péter: A légiós
• Korcsog Balázs: Briliáns csapda
• Kömlődi Ferenc: A múmia
• Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Requiem a krimiért

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Terminál

Takács Ferenc

 

Elhanyagolt külsejű, szlávosan tört angolságú utas érkezik a New York-i repülőtérre. Láthatólag valamelyik posztkommunista ország állampolgára, a felbomlás után keletkezett kelet-európai államocskák egyikének az útlevelével utazik. De közben egy kis baj történt: amíg ő a repülőgépen ült, hazájában lázadás tört ki, s a puccsisták minden útlevelet érvénytelennek nyilvánítottak. Utasunk tehát nem léphet be az Egyesült Államok területére. De haza sem mehet – otthon teljes a felfordulás, vér folyik, azon kívül a légiösszeköttetés is szünetel, amíg a helyzet nem normalizálódik. A repülőtér biztonsági főnöke nagy nehezen megérteti vele, hogy egyelőre nem mehet sehova, az egyetlen hely, ahol jogszerűen tartózkodhat, a reptér terminálja, a nemzetközi várócsarnok, itt lesz kénytelen maradni. Hogy meddig? – nem lehet tudni. Idővel majd talán történik valami.

Utasunk beletörődik a helyzetbe. Lassan berendezkedik a terminálon: élelmet szerez, hálóhelyet rendez be magának, sőt rendszeres keresethez jut feketemunkával. Közben angolul tanul, emberekkel ismerkedik meg, s a maga sükebóka naiv módján életeket igazít egyenesbe, szorult helyzetbe került utasokon segít, érzelmi problémákat old meg. A terminál kiszolgáló személyzete – takarítók, hordárok, bolti árusok stb. – először nem tud mit kezdeni vele. Kémnek nézik, majd mikor látják, hogy együgyűségében csupán jót tud tenni mindenkivel, megszeretik, sőt idővel szentként tisztelik és hősként ünneplik. A biztonsági főnök – rideg szervezet-ember, a szabály és a rend megszállott bürokratája – először meg akar szabadulni tőle, aztán üldözi, ahol éri. Végül a biztonsági emberek fellázadnak: utasunkat kiengedik a szabadságra nyíló üvegajtón, mehet New York-ba. A főnök először őrjöng, azután megenyhül; futni hagyja utasunkat és összekacsint beosztottjaival. A jóság végül az ő jeges szívét is megolvasztotta.

Spielberg ezúttal egy archetípust filmesített meg: a szépirodalomból, a folklórból és a mitológiából egyaránt ismert ingenu-alakot fogalmazta újjá. Azaz Tom Hanks a népmesék bölcs bolondját, a felvilágosodás irodalmának nemes vademberét játssza, miközben persze tud a figura filmes családfájáról is, Frank Capra Mr. Smith-éről (Becsületből elégtelen), Hal Ashby Chancey Gardneréről (Isten hozta, Mister), a Coen-fivérek Norville Barneséről (A nagy ugrás): együgyű gyermeki lélek, aki mit sem ért az élet bürokratikus bonyodalmaiból, a szervezet és a hatalom magasabb szempontjaiból, mint ahogy azt sem képes felfogni, hogy gonoszság és rosszakarat is léteznék a világban. Amivel aztán mindenkit lefegyverez, mindenkit maga mellé állít, s minden akadályt legyűr, miközben maga sem tudja, mit művel.

A film ennek az alaknak a megformálásán áll vagy bukik: Tom Hanksnek köszönhető, hogy áll, mégpedig szálegyenesen. Alakítása egyszerre bravúr és jutalomjáték: esetlen bumfordiságát és természetes szívjóságát elhisszük, sőt elirigyeljük tőle. Neki köszönheti rendező és néző egyaránt, hogy a film az érzelgős bárgyúságból mítoszt, a giccsből tündérmesét képes elővarázsolni, mégpedig kedvesen, hatásosan és igen mulatságosan.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/09 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1803