KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Madár a tükörben
• Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
• Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
• Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
• Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában

• Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
• Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők

• Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
• Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
• N. N.: Mediawave ’99 díjlista

• Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
• Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
• Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú

• Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
• Galambos Attila: Slam
• Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
• Ádám Péter: Kegyetlen játékok
• Köves Gábor: Pókerarcok
• Mátyás Péter: A légiós
• Korcsog Balázs: Briliáns csapda
• Kömlődi Ferenc: A múmia
• Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Requiem a krimiért

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Getno

Szívem visszahúz

Stőhr Lóránt

Az amerikai álom továbbra sem csereszabatos a magyar mentalitással. Hungaricum Las Vegas-ból.

 

Salamon András két rendezői személyiséget rejt magában. Az egyik az emberi történések részletei iránt fogékony, érzelmesen kisrealista alkat, míg a másik amolyan sztorizós fajta, túlzásokra hajlamos, sikerre éhes nagydumás. Távolról sem lehetetlen, hogy a két ellentétes rendezői én harmonikusan, avagy termékeny feszültségben megférjen egymással egyetlen emberen belül, láttunk már olyat a filmtörténetben, hogy egyetlen életművön belül egymást váltják a földhözragadtan epikus és szárnyalóan nagyívű filmek. Salamon azonban folyton egyazon filmen belül próbálja összeegyeztetni egymással két énjét, amivel aztán rendre kudarcot vall. Ha a történet nem magáról a történetmondás nehézségeiről szól, mint A dolgok állása, hanem inkább elrejteni igyekszik történet-mivoltát, akkor a különböző fordulatszámú narrációs stratégiák közti durva sebességváltás döccenőiben kiesnek a nézők az elbeszélés menetéből.

Ha már ideidéztem Wim Wenders korszakhatárt jelentő filmjét, akkor a távoli párhuzamon túl A dolgok állása és a Getno közti szembeötlő hasonlóságra is érdemes felfigyelni. Bár az európai film közel sem ugyanaz már, mint ami 1980 előtt volt, egy óhazából érkezett rendező újvilági forgatási helyszíneken vélhetően még mindig a szabadság mítoszával és a mítoszok szabadságával telített amerikai levegőt szívja magába. Ahogy a portugál tengerparttól Hollywoodig vezető út során Wenders levetette magáról az európai művészfilmes beidegződéseket, úgy szabadíthatta volna fel a bécsi és pesti külvárosokból a nevadai sivatagba tett kirándulás a Salamonban rejlő vágyat a nagy történet iránt. A tág terek és a végtelen egyenes utak kezdetben mégsem tudták elcsábítani a magyar rendezőt a szereplők érzelmi reakcióinak szoros lekövetésétől a történetgyártás sivatagába; lélekben ugyanúgy hű maradt az óhazához, mint főhőse, a kamaszos álmokat kergető, negyvenes családapa, aki énektanárnő feleségével és húsz körüli lányával kivándorol a pesti lakótelepről egy Las Vegas-hoz közeli településre. Korábbi filmjei könnyeden érzelmes hangnemében megszólalva, a szerző apránként tölti fel feszültséggel az Újvilágban töltött első napok, hetek során a nagyapa hulladékbontójában segédkező apa, a házfelújításon dolgozó anya és a gyorsétteremben robotoló gyerek közti erőteret. A hitek, remények, vonzalmak ellentmondásai, a férfi Amerika iránti naiv lelkesedése, a nő családja miatt érzett féltő aggodalma, a lány magyar kedvese utáni vágyódása lassú akkumulálódással és elkerülhetetlen robbanással fenyegetnek.

Salamon azonban nem várja ki, amíg a folyamatok beérnek, elébe szalad a pusztulásnak. Eldől egy létra, ami padlóra viszi a családfőt és egyúttal a filmet is magával rántja a sorozatos sorscsapások örvényébe. A szerző az apára hulló szerencsétlenségek egyre gyorsuló irama mellett már csak jelzésszerűen foglalkozik a többi szereplővel, a figyelem fókusza leszűkül a katasztrófák áramában tehetetlenül sodródó férfira, akinek kálváriáját a csapások mértéktelensége miatt nehéz együttérzéssel követnünk. Salamonnak rendezőként sem fekszik az amerikai tempó: a záporozó bajok, a lány autóbalesete, az anya félrelépése, az apa lebukása a biztosítótársaság nyomozói előtt, a civilruhás rendőr „meggyilkolása”, bosszantóan naiv formában, gyakorlatlan kéz nyomát magán viselve öltenek testet a vásznon, amit Tóth Zsolt meleg színekben fürdő, laza kameramozgások és szilárd kompozíciók közt egyensúlyozó képi világa és Incze Ágnes jó ritmusú vágása önmagában aligha képes eltakarni. A sivatagi autós üldözés és végtelen száguldozás filmtörténeti toposzait, a szabadság és halál e mitikus-szimbolikus nagyjeleneteit nehéz a roncstelep és az összeszart vécé otthonosan ismert helyszíneiből és az általuk implikált kisrealista szituációkból elrugaszkodva, gondos dramaturgiai-rendezői előkészítés nélkül megugrani.

Ha az elügyetlenkedett fordulatok ellenére mégsem bántó keserűséget, inkább az elrontott lehetőség láttán támadt csalódottságot hagy hátra maga után a film, akkor az elsősorban Salamon többször megtapasztalt rendezői erényének, a színészválasztásnak és színészvezetésnek az érdeme. Gesztesi Károlyon jól fest a hatalmas szívvel megáldott, ám a racionális világban esetlenül mozgó, mackószerű férfi- és apatípus gúnyája, Király Levente pedig az értékrendjében, életvitelében és nyelvében részben amerikanizálódott, részben a magyar mentalitást őrző, terebélyes nagyapa szerepében nyújt felejthetetlen alakítást, így nekik köszönhetően a megöregedett apa és a felnőtté vált fiú közti kapcsolat – egészen az eltolt befejezésig -- széprajzú vonulatként emelkedik ki a történetből. A három felemásra sikeredett játékfilmjéből áradó szeretet készteti feltennem a kérdést: vajon milyen filmet rendezne Salamon, ha énjének kizárólag egyik felére hallgatna?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/04 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1886