|
Év
1999/július
|
KRÓNIKA
Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
Jeles András: Madár a tükörben
Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában
Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők
Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
N. N.: Mediawave ’99 díjlista
Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú
Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
Galambos Attila: Slam
Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
Ádám Péter: Kegyetlen játékok
Köves Gábor: Pókerarcok
Mátyás Péter: A légiós
Korcsog Balázs: Briliáns csapda
Kömlődi Ferenc: A múmia
Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
Reményi József Tamás: Requiem a krimiért
|
|
|
|
|
|
|
Federico FelliniKoboldok, kimérák, nőkPiazza GrandeArdai Zoltán
Fellini emlékcirkuszában mindenki egyéniség.
A rumba mindenről tud, nem képes azonban bármiről közvetlenül szólni; léteznek tájékok, amelyeket nem szárnyalhat át. Fellini tanítómesterei közt ott találjuk a rumba szellemét is, de látást nem tőle kapott, és a Fellini-féle emberfauna túlkószál a karneváli körökön. Ha Kubrick Shiningját klinikailag nem ajánlott egy héten át naponta megnézni, úgy a helyzet az Országútonnal vagy a Casanovával is ez. Ám a megmélyülő Fellininél a felszín Fellinije semmivel sem haloványabb (a maga lekövethetetlen figuráival, kiiktatva a fölöttébb egyénített, filmhosszat szem előtt levő szereplőket), főként ami emlékcirkuszának népes társasági szcénáit illeti. A plebejus vagy kombinált miliőjű Fellini-tömegjelenet egyedülálló szellemű és technikájú világszám: újra megérteti az éden elfelejtett természetét.
A mutatvány technikája nagyjából összekészült már a hatvanas évek elején, bizonyos gyerekszem-elvek bevonásával. Amikor a Nyolc és félben először csap magasra a zene, park tárul elő a modern Róma belsejében; pesztonkákat látni, meglepő párokat, matrónákat, repeső koboldokat, kimérákat. (Az éden maradéknyúlványai úgy keverednek itt az újabbkeletű struktúrákkal, mint később a Róma sztráda-képfolyamában.) Amint előreúszunk, egy érettkorú apáca idétlen hirtelenséggel belógatja fejét a képbe, buja mosolyt villant, majd gyorsan elmarad, most már magábaforduló, tésztaképű kislány módján. Mielőtt érdeklődéssel utánakaphatnánk, más lények tolulnak elő, akik máris szintén átadják a helyüket keresztbeingó újabb-féléknek, mielőtt még csak félig-meddig el lehetne számolni velük. A Róma pályaudvari, panzióbeli, utcavendéglői vagy varieté-tumultusában a legtöbb ember nem látszik ambicionálni, hogy képbe kerüljön, inkább a kép kúszik vagy lökdösődik át rajtuk. Egyeseknek útakadály a Fellini-szem, de nemigen törődnek vele: előbukkanó Lombroso-fazon a néző feje fölé meredve felordít, valamiért örömteli ábrázattal, „mit művelsz, Luigi?”, míg kezét magyarázó tartással rázogatja. Őt egy kanonokszerű cimbora karja előrehúzza, és akit nem is láttunk, Luigit sem éri több szó, hanem rögtön valami zabáló Ciriola meg egy sápadt dáma válik fontossá. Efemer történés-csomók közbülső részleteinek vagyunk a tanúi folyvást, de a sok egymást átjáró, egymással össze-hurkolódó szituáció a jelenet egészében pompává, architektúrává összegződik: Ádám és Éva tömérdekféle külsőben és szerepváltozatban együtt van. Itt a félénkek is lenyűgözően félénkek, minden résztvevő viselkedése gátlástalanul saját, és ez egymásért, a Piazzáért van éppen így. A feltünedező pozőrök a pozőrség fenséges mesterei. Fellini nyelve, ebben a bel-műfajban is kétágú kígyónyelv. Egyszerre ad jeleket regresszív gyerekségről (fehér telefonos moziról, fekete pudvás grandezzáról) és ugyanakkor emberforgatagról, amelybe nem vágnak rendet centrumok által kimért etalonok. Egyensúlya közvetlenül belülről, résztvevőiből adódik. Körükben nem visszhangzik „így igaz” meg „nem semmi”, és közülük senki sem köti magát Esmeralda-pirulákhoz. A Piazza könnyed népe az egoizmust megeszi reggelire, a kollektivizmus kaméleonjával viszont a fenekét törli ki.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 972 átlag: 5.59 |
|
|
|
|