KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Madár a tükörben
• Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
• Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
• Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
• Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában

• Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
• Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők

• Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
• Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
• N. N.: Mediawave ’99 díjlista

• Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
• Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
• Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú

• Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
• Galambos Attila: Slam
• Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
• Ádám Péter: Kegyetlen játékok
• Köves Gábor: Pókerarcok
• Mátyás Péter: A légiós
• Korcsog Balázs: Briliáns csapda
• Kömlődi Ferenc: A múmia
• Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Requiem a krimiért

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cybervilág

Final Fantasy – A harc szelleme

Amerikai szépség

Herpai Gergely

Japán fantasy anime találkozása hollywoodi sémákkal.

 

A Final Fantasy csodálatraméltó. Ugyan nem jó film, de a készítők a technika szintjén mindenképpen bámulatos teljesítményt nyújtottak. A legtöbb animált szereplő olyannyira elképesztően életszerű, hogy nemcsak a Szárnyas fejvadász-féle Tyrell Corporation replikánsai bújhatnának el mögöttük, hanem még a valóságos filmsztárok is aggódni kezdhetnek kenyérkeresetükért. Nincs az a blazírt néző, aki a megdöbbentően valósághű mozdulatok vagy az arcvonásokon tükröződő érzelmek finom rezdüléseinek láttán ne kapkodna leesett álla után. (Egy amerikai újságírót állítólag annyira megtévesztett ez a technológia, hogy cikkében gratulált a színészek alakításához…) Bár a legtöbben azért még mindig nem keverjük össze a rajzolt számítógépes grafikát a valósággal; Aki, a film hősnőjének arcmimikája időnként tényleg annyira emberi, hogy egész biztosan fanatikus rajongók ezrei fognak a szó igazi értelmében beleszeretni a digitális sztárba. (William Gibson Mona Lisa Overdrive-jának víziója beteljesedni látszik…)

A készítők minden bizonnyal rengeteg pénzt öltek a filmbe, ezért végül is érthető, hogy nemcsak technikai téren, hanem a dramaturgia tekintetében is biztosra mentek. Szó sem lehetett arról, hogy ebbe az amerikai és európai piacra szánt termékbe az eredeti japán Final Fantasy-játékok – részben az anime, részben a konzoljátékos kultúrából táplálkozó –, időnként nevetségesen naiv, gyermekien mesés, varázslatos és hősies bája teret nyerhessen. Szinte érezni a film történetén, ahogy a forgatókönyvíró előszedte a hagyományos „a nyolcadik utas: a Schwarzenegger csillagközi inváziója”-stílusú sci-fi akciófilmek agyonhasznált (igaz, jól bevált) kliséit, hogy az amerikai rágógumi ízéhez szokott néző otthon érezhesse magát. Csak a legszembetűnőbb motívumokat kiragadva: ide sorolhatjuk az őrült felettesével bátran szembeszálló férfias és szívdöglesztő amerikai fenegyerek tiszt, a súlyos sebbel hátrahagyott, a csapatot üldöző rémeket élete árán is feltartó katona, a minden technikához értő, de érzelmileg csökött, jópofi ezermester, vagy a nem csak jellegében, de külsejében is feltűnően az Alien 4 kommandós női karakteréhez hasonlító „GI Jane” figuráit.

A védtelen Földre támadó, rovarszerű idegen lényeket is jól ismerjük már: eleinte mindenkit lemészárolnak, mint a Csillagközi invázióban, de aztán persze kiderül, hogy ők is Isten állatkái, és igazából csak egy szenvedélyes nő és egy férfias hős értheti meg lelkivilágukat, mint A mélység titkában. No és persze nem hiányozhat az összképből az elfajzott és velejéig romlott ezredes sem, aki csakazértis el akarja pusztítani az idegeneket, mert azok lemészárolták családját, és ő egyébként is már csak ilyen.

Az amerikai szépségideál már-már nyomasztó mértékben képviselteti magát a filmben: szinte mindenki tökéletes, gyönyörű és fiatal, sőt, a rajzolók ügyességének köszönhetően még az idősebbek is szépen öregedtek meg.

Az elkerülhetetlen giccs a csodálatos képek révén még plasztikusabb: a történet poros sablonjai nemhogy feltűnés nélkül megbújnának a háttérben, hanem még szembetűnőbbé válnak. Egyedül a „lélekegyesüléses” történetszál emlékeztet a Final Fantasy-játékok vagy az igényesebb anime filmek eredeti szellemiségére, ezt viszont olyannyira túlbonyolították, hogy a legtöbb néző a film második felétől már semmit sem ért belőle, s csak diszkréten fészkelődve unatkozik.

A szédületes látványvilág miatt a Final Fantasy-t mégis mindenképpen érdemes egyszer megnézni, de hogy mi lehetett volna ebből a filmből, ha a kopottas sci-fi klisék helyett a japán fantasy anime elemeit használják fel, annak elképzelését már csak saját fantáziánkra bízhatjuk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/09 34. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3433