KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Madár a tükörben
• Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
• Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
• Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
• Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában

• Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
• Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők

• Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
• Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
• N. N.: Mediawave ’99 díjlista

• Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
• Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
• Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú

• Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
• Galambos Attila: Slam
• Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
• Ádám Péter: Kegyetlen játékok
• Köves Gábor: Pókerarcok
• Mátyás Péter: A légiós
• Korcsog Balázs: Briliáns csapda
• Kömlődi Ferenc: A múmia
• Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Requiem a krimiért

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Angyali üdvözlet

N. N.

 

Néhány évvel ezelőtt az Iskolatévé megbízott egy fiatal rendezőt, hogy Csokonai életéről készítsen oktatófilmet. Oktatófilm helyett azonban műalkotás született: úgynevezett életjáték, amelyben kisdiákok játszották a szerepeket. A betanulás merevségétől és a ricsajos jópofaságtól is mentes, természetes stílus, a tér, a mozgásformák és beállítások pontos kezelése, a fantázia ökonómiája ugyanazt sugározta a darabból, mint amit a költő élet(műv)e: gyermeki méltóságot. Jeles András Csokonaija emlékezetes teljesítmény volt, de ma már hozzátehetjük: előtanulmány az Angyali üdvözlethez.

A film Az ember tragédiája nyomán készült, azaz nem adaptációja, hanem újrafogalmazása a madáchi mű egyes alapkérdéseinek. Soron követi a Tragédia színeit, de válogat közülük; reprodukálja és persziflálja a Tragédia szövegét, de új s új képi kontextusba helyezi azt. A főszerepekben itt is gyerekeket látunk, a Tömeget gyermeki közösség alkotja, a gesztusok gyermeki gesztusok.

Szerep és szereplő már a tévéfilmben is szinte észrevétlenül át-áttűnt egymásba, most pedig ez a koncepció mozgatóereje: a (gyerek)embert látjuk, amint eljátssza önmagát, önmaga létét és esélyeit. Hogy Jeles ehhez a filozofikus-érzéki játékhoz Az ember tragédiáját választotta, az magától értetődő: Madách művét is ez a Játék dinamizálta, gondolati és dramaturgiai értelemben egyaránt.

A műértő elemzők és a laikusok abban alighanem egyezségre jutnak majd, hogy a film legszínvonalasabb passzusai azok, amelyek a madáchi lebegést működtetik a legszuverénebb módon, s gyönge pontjai éppen ott találhatók, ahol a Tragédiából a tárgyias szövegek és színpadias jelenetezés maradnak meg. De hogy az Angyali üdvözlet mekkora nyomatékkal világtörténeti szomorújáték, illetve századunkvégi apokalipszis vagy szociálpszichológiai látlelet, s hogy mindezt az emberi nem iránti bizalom s tisztelet milyen mértékben hatja át – áthatja-e? –szenvedélyes vita tárgya lesz. Remélhető, hogy a vitát oly tolerancia fogja jellemezni, amilyet magának a madáchi műnek a befogadása hosszú ideig nélkülözött. Nem véletlenül: a Tragédia azért kisajátíthatatlanul nagy mű, mert minden ízében a kétség lüktet; egy méltó feldolgozás sem lehet kevésbé gyötrő talány.

Jeles András első mozifilmjének, A kis Valentinónak különös érdeme volt, hogy életanyagához önálló filmes kifejezési formát talált. Az Angyali üdvözletet sem hívta elő semmiféle „vonulat”. (Mint ahogy az operatőr, Kardos Sándor művészete is jól elkülöníthető a legújabbkori magyar filmezés hagyományossá lett stílusaitól.) Érdemes és szükséges tehát megmérettetnie több nézőpontból. Ezért írókat és irodalomtörténészeket, esztétát, dramaturgot és rendezőt kértünk fel munkatársul: fejtsék ki álláspontjukat az imént jelzett kérdésekről.

Most adj kezet, hogy el nem árulod, / Amit megértesz – kérleli Kepler-Ádám a Tanítványát, már párizsi lázálmából okulva. A kiskorú népet félti a fölismerések kiszámíthatatlan hatásaitól.

Nem e csalódás ellenében kell-e működnünk?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 06. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6315