KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Madár a tükörben
• Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
• Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
• Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
• Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában

• Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
• Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők

• Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
• Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
• N. N.: Mediawave ’99 díjlista

• Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
• Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
• Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú

• Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
• Galambos Attila: Slam
• Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
• Ádám Péter: Kegyetlen játékok
• Köves Gábor: Pókerarcok
• Mátyás Péter: A légiós
• Korcsog Balázs: Briliáns csapda
• Kömlődi Ferenc: A múmia
• Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Requiem a krimiért

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fábri Zoltán

Vádló a védőről

Illés György

Az első film, amelyet Fábri Zoltánnal forgattam, a Vihar volt 1951-ben. Zoli pár évvel azelőtt került a gyárba művészeti vezetőnek. Aztán hosszú szünet következett kettőnk kapcsolatában, a legközelebbi közös munka a Húsz óra, életem meghatározó élménye.

Harmincöt éve dolgoztam a szakmában, világosítóként kezdtem, a Húsz óra előtt is fényképeztem már jó néhány filmet, de az alatt a forgatás alatt értettem meg igazán, hogy a szakmai rutint csak akkor érdemes működtetni, ha az egy gondolat szolgálatában áll. Fábritól tanultam meg elemezni az irodalmi műveket, megtalálni bennük azt az alkotói szándékot, amelyet magunkévá tehetünk és a vászonra vetíthetünk. Közös munkáink során tudatosodott bennem, hogy ha egy operatőr bizonyos szakmai tapasztalatok birtokában nem a gondolat kifejezésére törekszik, könnyen magamutogatóvá válik, önmagát, vagy ami még rosszabb, másokat ismételget.

Fábri módszere a következő volt: a novellát vagy regényt (hiszen elsősorban nemes irodalmi anyagból dolgozott) először egy filmnovella formájában fogalmazta meg. Elolvastatta velem, aztán bezárkóztunk, és én vádlóként, ő a védő szerepében átbeszéltük az anyagot. A beszélgetés alapján írta meg az irodalmi forgatókönyvet, amelyet ugyancsak közösen vitattunk meg. Ezután indultam el a díszlettervezővel helyszíneket keresni. A kínálatból aztán Zoli választott. A konkrét helyszínek ismeretében írta meg a technikai forgatókönyvet, a film kottáját. Mindent aprólékosan, gondosan eltervezett. Ő már pontosan látta maga előtt a kész filmet. Az operatőri munkának csak a szerkezetét határozta meg, tehát hogy bizonyos kameramozgásnál kinek az arcát akarja látni, és milyen sorrendben. Közösen beszéltük meg, milyen színvilága legyen a filmnek. Én nem nagyon kedvelem a tarka színek kavalkádját, vonzódom a pasztellhez, szerencsére ebben mindig egyetértettünk. Teljes bizalmát éreztem, amire büszke voltam, hiszen Zoli képzőművészeti tehetsége közismert volt.

Manapság sokan vádaskodnak, amikor azt kutatják, vajon miért vonult vissza, miért hagyta abba a rendezést. Úgy emlékszem, mintha ma történt volna. A Gyertek el a névnapomra első forgatási napján odajött hozzám: „Neked elmondom, ez az utolsó filmem.” Persze, hogy azt hittem, viccel. Többször megkérdeztem a forgatás során, miért döntött így, és Zoli azt válaszolta, megérett benne a gondolat, hogy nem szabad több filmet csinálnia. Sosem indokolta meg, hogy miért.

Nem tudtam meg, miért keseredett meg ennyire élete vége felé. A tanítást is abbahagyta a főiskolán, mert úgy érezte, leírták már. Pedig fantasztikus tanár volt, olyan lelkesen készült óráira, olyan gonddal adta át a mesterséget, mint kevesen.

Nem hiszem, hogy ne lett volna még mondandója a világról. Nem járt el felette az idő, tudom, hogyan reagált a körülötte történtekről, filmes hallgatása alatt is sokat beszélgettünk. Nem ment ki a divatból, mert sosem volt divatos.

Fábri Zoltán azon kevés magyar rendezők közé tartozott, akiknek ars poeticájuk volt. Minden filmje tulajdonképpen ugyanarról szólt: az erőszak ellen a kisember méltóságáért.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/11 07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=762