KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Madár a tükörben
• Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
• Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
• Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
• Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában

• Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
• Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők

• Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
• Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
• N. N.: Mediawave ’99 díjlista

• Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
• Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
• Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú

• Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
• Galambos Attila: Slam
• Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
• Ádám Péter: Kegyetlen játékok
• Köves Gábor: Pókerarcok
• Mátyás Péter: A légiós
• Korcsog Balázs: Briliáns csapda
• Kömlődi Ferenc: A múmia
• Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Requiem a krimiért

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Határsáv

Corbijn-kiállítás

Pop-ikonok

Mundruczó Kornél

Corbijn nem szenteket fest, a múlandó sztárvilág ikonjait fotózza. A Ludwig-múzeum kiállításán elhangzott megnyitó.

 

Nem szeretek fotókról írni. Sem képekről. A forgatókönyveimet is legszívesebben csak valami láthatatlan papírra írnám, hogy a szavak szigorú szerkezete ne tegye kötelezővé a még nem látott képeket. A képekről sokszor inkább beszélek tehát, így talán kisebb a tévedés esélye, kevesebb a túlfogalmazás lehetősége, amitől annyira irtózom. Az alábbiak leginkább jegyzete annak a beszélgetésnek, amit Petrányi Vikivel folytattunk Anton Corbijn portréfotográfiáiról.

Anton Corbijn-ra úgy tekintek, mint egy ikonfestőre. (Viki erre már felnevet, ismer, tudja, hová akarok kilyukadni. Valami isteni szikra – gondolja, erről lesz megint szó, a képek mögött rejlő valóságról, az emberi arc mögött szerencsés esetben felsejlő igazságról, ami már korántsem emberi igazság – isteni talán.)

Corbijnra tehát mint ikonfestőre tekinteni. Aki ikonokat fest. Nem szentek képeit, hanem pop-ikonokat. Portrékat készít az örökkévalóságnak, nagyon is múló műfajok mulandó szereplőiről. Új értelmezést ad a fotografikus időtlenségnek ezzel, önellentmondásba kerül témái létezésével. Olyan zenészek, színészek, rocksztárok, modellek, művészek válnak mozdulatlanná képein, akiknek eleme a változás, a mozgás, a változtatás. Mégis ezek a képek ikonokként kezdenek hatni, és én arra próbáltam rájönni, hogy miért. Azért mert az ikonikusság a lefotózott emberek, művészek sajátja, vagy azért mert az ikonfestő rendelkezik azzal a képességgel, hogy felruházza őket az örökkévalóságnak járó plusz értékkel. Valószínűleg mindkettőre szükség van, én mégis azt gondolom, hogy ezek az emberek valójában a róluk alkotott képek által élnek. A hozzájuk kapcsolódó képi jegyek, formák, színek, öltözékük, relikviáik teszik őket azzá, akiknek látjuk, ismerjük őket. Akikké válni akartak, vagy akikké lehet nem akartak válni, de a képek által mégis azzá lettek.

Viki inkább azt mondja, hogy ikonikus figura nem attól lesz valakiből, hogy önmagában ikon, hanem attól hogy valaki ikont fest róla. A benne rejlő nagyság nem magátólértetődő, nincs jelen bárki számára, a portré alkotója kell életre keltse, aktiválja azt. Az olyan kivételes portré/ikonfestő, mint Corbijn azzal a sóvárgással közelít, amivel mi nézők tekintünk ezekre a sztárokra. Az első lépés így az ikonokat vágyó ember megértése. Az ikonfestő, megértve sóvárgásunkat aziránt, hogy mi magunk is félistenek legyünk, felruházza ezeket a figurákat mindazzal, amivé mi válni szeretnénk, így vágyainknak tükröt tartva, rólunk is képet alkot. Ezeket a portrékat azért érezzük olyan közelinek magunkhoz, mert vágyaink tárgya olyan lett, amit mi gondoltunk, nem sértette hitünket, sem nagyságában, sem hétköznapi ember voltában. Persze – mondom én – ez a filmművészetben is így van – a vágyunk tárgya tehát nem egy másik világról, hanem nagyon is rólunk szól. Ahogy az ikonok szent képeinek perspektívája is a nézőben fut össze. Ők figyelnek minket, de legalábbis erre a figyelemre vágyunk, ezzel a sóvárgással hozzuk az ikont működésbe. Ez, mint minden művészetnél végsősoron szinte vallási kérdés – a popművészetben sokszor hatványozottan az.

A második lépésként az ikonfestő a tárgyát kell megértse. Mivel olyan pillanatokat merevít ki örökmozgó tárgyai életéből, melyek nem kivételesek, épp ellenkezőleg, a legáltalánosabbak, a legtöbbször ismétlődőek, ezért állandóan figyelni kell, hogy mikor engednek belátni a sűrű páncélingek mögé. A gesztusok, melyek e képekre kerülnek, olyan pillanatok amikről később beazonosítjuk őket, és ha meghalljuk zenéjüket, vagy műveiket, ezek a portrék részeseivé válnak megértésünknek. Lehet, hogy soha máskor nem láthattuk volna így őket, mégis ezekről a mozdulatokról érezzük azt, hogy sehogy máshogy nem láthattuk volna őket, hiszen ha ezeket a képeket nézzük, akkor minden, ami lényegük egyszerre válik láthatóvá. Sejtelmünk a vágyunk tárgyáról beigazolódik, tudjuk, tudni véljük, hogy mely archoz, milyen szín és hang tartozik, mert volt valaki aki életre tudta hívni a legegyszerűbb mozdulatból azt az igazságot, valódiságot, életszagot melyet mindannyian számonkérünk ikonjaink létezésében. És mindezt annak köszönhetjük, hogy volt valaki, aki ott volt, és látta is ezeket a titkokat. Az ikonfestő. Hiszen nem mindenki számára mutatkoznak meg a vágy tárgyai. Az ikonfestő szeme és jelenléte szükséges ahhoz, hogy a felsejlés másodperce megörökíthető legyen.

Miért mások ezek a képek annyira, mint más sztárábrázolások? Miért érdekelnek minket jobban ezek az emberek, mint bármely magazinborítón látható arcok? A megértés harmadik lépése – ez hiányzik. Viki azt mondja „everybody hurts” – nem értem. R.E.M., jó, Corbijn fotózta, de mégis hogy jön ez ide? Beszélgetésünk felélénkül. Kiderül, hogy Corbijn több kiállítása is ezt a címet viselte. Talán nem véletlen. Corbijnt és a jó portrékészítőket az különbözteti meg a címlapfotósoktól, hogy tudják, minden emberi megértés mélyén az a kimondatlan együttérzés van, ami olyan ritka kincs. Amikor az ember pontosan tudja, történetek és jellemrajzok nélkül, hogy annyiban ember az ikon is, a sztár is, hogy a sebei ugyanott fájnak. Ez a megértés a beálló csend, amiben a képek előtt mi is ikonokká válhatunk. (Viki ekkor már nem figyel. A DVD-lejátszóba helyezi kedvenc Depeche Mode koncertfilmjét. Rá is gyújt.)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/07 51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9805