KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás

• Forgách András: A gonosz siker Bacon, Basquiat és a többiek
• Lajta Gábor: Fölfelé zuhanva Bacon nyomában
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A XXI -es csapdája Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
ANIMÁCIÓ
• Tóth András György: Szaggatott vonal Helyzetjelentés a magyar rajzfilmről
• Bodolai László: Egy újabb nap Beszélgetés Tóth Pállal
• Muhi Klára: Leonardo Kecskeméten KAFF ’999
• N. N.: Az 5. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál díjai
• M. Tóth Éva: Groteszk apokalipszis Boldog világvége

• Bori Erzsébet: Jobb félni, mint megijedni Hitchcock 100
• Janisch Attila: Kövér ember, fekete ruhában Találkozás Hitchcockkal
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A cigányok visszatérnek Macska-jaj
• Csejdy András: Fel van vágva a nyelvük A kis véreskezű
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Mátrix
• Csejdy András: Halálkanyar

• Mátyás Péter: Csak egy kis pánik
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: A bambanő
• Nevelős Zoltán: Jackie Chan: Az elveszett zsaru + Csúcsformában
• Vörös András Csaba: Prérifarkas Blues
• Köves Gábor: Hivatali patkányok
• Tamás Amaryllis: Tangó
KÖNYV
• Nánay Bence: Film és elmélet Francesco Casetti: Filmelméletek 1945–1990
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Bé oldal

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Jane Eyre

Hegyi Gyula

Mi a Jane Eyre legfontosabb jellegzetessége? Alighanem az, hogy európai film. Európai írónő, Charlotte Brontë hasonló című regényéből készült. (A könyvet magyarul A lowoodi árva címen is kiadták.) Garantáltan európai rendező, Franco Zeffirelli jegyzi. Az Európa Tanács anyagi támogatásával született, s a derék eurobürokraták támogatási feltételeinek megfelelően három különböző európai ország koprodukciójaként forgatták le.

Az Eurimages atyjai büszkék lehetnek Zeffirelli mester produkciójára. A Jane Eyre hangsúlyozottan nem amerikai film, s a strasbourgi Európa Tanács számára nyilvánvalóan ez az „európaiság” legfőbb ismérve. Nem ölnek meg benne senkit, a két szomorú haláleset tüdőbaj, illetve őrület miatt esik, ami sokkal választékosabb halálnem, mint Rambo géppuskatüzében elpusztulni. Van benne kastély, régi könyvtár, néha franciául is beszélnek a szereplők, s még egy főkötő leoldozása is merészen erotikus gesztusnak számít a tartózkodó érzékiséget sugárzó jelenetben. Romantikus történet; szelíd és biztonságos táj; aranylóan párás ősz, puha és fehér tél; kilovaglások és sorsdöntő elutazások a postakocsin. Mi sem jellemzőbb, hogy minden a múltból és a távolból érkezik ebbe az idillien egyszerű tájba. Jane Eyre születésének titka és későbbi öröksége éppúgy, mint szerelmének átkos családi terhe és vagyona abból a gyanús, idegen világból származik, ahonnan a bűnök és a kincsek általában érkezni szoktak a békés angol (európai) tájra. Csak a romantika „hazai”, a jó öreg filmromantika, amely kellő tálalásban – és persze angolnyelvű dialógusokkal – talán még az amerikai filmekkel szemben is versenyképessé teheti ezt a vállalkozást.

Kevésbé eurokonform módon persze azt is mondhatnánk, hogy a Jane Eyre steril és kilúgozott produkció. Európaisága kínosan „sztenderdizált” ízlést követ. Minden egészen olyan benne, mint ahogy azt Strasbourgban elvárják egy régi angol írónő regényének neves olasz rendező által készített változatától. Nem túl tragikus, nem túl szenvedélyes, angolsága is jól érthető, s a külső jelenetekből egy rövid angliai útifilmet is össze lehetne állítani. Minden tartózkodóan szép, minden kiszámított, s a happy endet Hollywoodban is megirigyelhetnék. Ha az „európai film” nem nagyon angol angol, nagyon olasz olasz vagy éppen nagyon magyar magyar filmet, hanem Eurimages-recept szerinti koprodukciót jelent, akkor nagyjából erre számíthatunk.

Ez is több persze a semminél, ez is valamifajta értékőrzést jelent az amerikai filmek áradatában, örülnünk kell neki, s becsülni az európai kultúrbürokratákat, akik kidolgozták ezt a kiegyenlítő mechanizmust. Nem az ő hibájuk, ha számunkra még a valahol Európában, de nem szándékoltan „európainak” készült alkotások jelentik az igazi európai filmet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/04 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=244