KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás

• Forgách András: A gonosz siker Bacon, Basquiat és a többiek
• Lajta Gábor: Fölfelé zuhanva Bacon nyomában
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A XXI -es csapdája Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
ANIMÁCIÓ
• Tóth András György: Szaggatott vonal Helyzetjelentés a magyar rajzfilmről
• Bodolai László: Egy újabb nap Beszélgetés Tóth Pállal
• Muhi Klára: Leonardo Kecskeméten KAFF ’999
• N. N.: Az 5. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál díjai
• M. Tóth Éva: Groteszk apokalipszis Boldog világvége

• Bori Erzsébet: Jobb félni, mint megijedni Hitchcock 100
• Janisch Attila: Kövér ember, fekete ruhában Találkozás Hitchcockkal
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A cigányok visszatérnek Macska-jaj
• Csejdy András: Fel van vágva a nyelvük A kis véreskezű
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Mátrix
• Csejdy András: Halálkanyar

• Mátyás Péter: Csak egy kis pánik
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: A bambanő
• Nevelős Zoltán: Jackie Chan: Az elveszett zsaru + Csúcsformában
• Vörös András Csaba: Prérifarkas Blues
• Köves Gábor: Hivatali patkányok
• Tamás Amaryllis: Tangó
KÖNYV
• Nánay Bence: Film és elmélet Francesco Casetti: Filmelméletek 1945–1990
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Bé oldal

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Oly távol és közel

Hegyi Gyula

 

Ha komolyan vennénk, hátborzongatónak találnánk az Oly távol és közel alapötletét. A századelő Angliájában egy lázadó, excentrikus, az illendőnél intelligensebb fiatal lányt családja elmegyógyintézetbe zár, ahol hatvan esztendőn keresztül megszakítás nélkül elmebetegek és ápolók között él. Aztán az otthont felszámolják, a hölgy kiszabadul, az egyik unokaöccséhez kerül afféle „házi kezelésre”. Mit kezdhet az ember az ellopott életével, az értetlen környezete és „szerettei” által elrabolt hatvan évvel? Nem is tudom, melyik tragikusabb: ha az idős hölgy megérti, hogy mosolygó családtagjai és utóbb megkedvelt ápolói éppen csak az életét vették el tőle; vagy ha már fel sem fogja mindezt?

Peter Hall filmje elsősorban azért csalódást keltő, mert nemhogy az idős hölgy, de maga a sztori sem veszi igazán komolyan az ellopott életet, a hatvan évi bezártságot. Úgynevezett „kellemes poénok” követik egymást a filmben; gondoskodó, ám „macho” férj, koravén kisfiú, sznob rokoni társaságban el-pottyantott, polgárpukkasztó megjegyzések mulattatják a nézőt. Kivételt talán csak a Liliant befogadó unokaöcs felesége jelent, aki maga is meglehetősen excentrikus és eredeti fiatalasszony: ám szerencséjére olyan korba született, amikor a társadalom már jóval toleránsabb az önálló akarattal rendelkező nőkkel szemben. A két lázadó – a lázadásért rettenetesen megbűnhődött és az egyelőre félsikerrel lázadó – nő kettőse kétségkívül eredeti ötlet. De ennek drámai súlyát is megy-gyengíti a könnyű szellemességre törekvő poénok és az egészen hollywoodi stílusú, érzelmes befejezés.

Amilyen közel e film elején egy igazi, megrázó élmény ígérete, olyan távolivá válik a film végére.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/12 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4265