|
|
|
KrónikaGeorges FranjuBikácsy Gergely
Henri Langlois-val ő alapította 1936-ban a párizsi Cinémathèque-et. Később hosszú évekig a Nemzetközi Filmklubszövetség főtitkára volt. Az állatok vére (1949) és az Hotel des Invalides (1952) című dokumentumfilmjeivel hívta fel magára rendezőként a figyelmet. Új fejezet kezdődik itt a francia dokumentumfilm történetében: a személyes hang, a képzettársítások újdonsága. Mindez metsző iróniával párosult: a vágóhidak mindennapjai vagy a veterán világháborús rokkantak ünnepsége olyan kegyetlen látvány, melyet csak a túlélők iróniájával tudunk elviselni.
Játékfilmjei közül a Tékozló szívet (Thérèse Desqueyroux, 1962) láthattuk, de ez a Mauriac-adaptáció keveset árult el Franju eredetiségéből. Legutóbb a tavalyi Francia Filmhéten találkozhatott a magyar közönség egyik filmjével. A Fejjel a falnak (1959) – melyről lapunk 1987/10-es száma közölte Godard méltatását – különleges remekmű: talán csak a Négyszáz csapást hasonlíthatjuk hozzá. „Az a különös világ, ahová most belépünk, felhívja a figyelmünket, milyen nagy feladatunk az elmegyógyintézetek gyökeres átalakítása” – közli a nézővel egy felirat. A Fejjel a falnak valóban dokumentáris erejű, zaklató képsorokkal ábrázolja egy francia elmegyógyintézet mindennapjait. Dokumentum és személyes fűtöttségű líra szövődik egybe ebben a filmben, s végül is talán a líra válik döntővé, az a „filmlíra”, mely a dokumentáris megközelítés nélkül – mint De Sica életműve (vagy a Négyszáz csapás) példázza – mozivásznon aligha születhetik meg.
„Az állatok vére forgatásakor döbbentem rám – írja Franju –, hogy csak azok a témák érdekelnek, amelyektől félek.” A Fejjel a falnak akkor is „egyes szám első személyben” elmondott történet, ha alkotójának személyes sorsa nem is hasonlít hősééhez. Valakit, mert lázad és nem méri fel a társadalom erejét, egészségesen az őrültek házába zárnak. Ez a fiatalember egészséges ugyan, mégis az őrülteket érzi igazi társainak. A falak közül csak a halálba vezet kiút – mint barátjának sorsa példázza –, a szökés nem visz sehova. A film utolsó kockáin az elmegyógyintézet rácsos kapuja bámul ránk.
„Nem hiszek a fikcióban. A valóság érint meg, és a valóságot a képek jelentik. Gondoljunk csak a szürrealistákra. A képek némák, de a csend szörnyűbb a legnagyobb zajnál is” – mondta egyik utolsó interjújában. Hogy aztán kicsit önmagának is ellentmondjon: „A külső, az adott, a természetes díszletet azért szeretem, mert jól át tudom alakítani mesterségessé...”
Nyers dokumentum és a költészet képzelt világa – Franju remekművében összeforrt a valóság.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1322 átlag: 5.64 |
 |
|
|
|
