Lengyel film

Wajda ecsetje és ceruzája

A másik múzsa

Veress József

Wajda festőként kezdte művészi pályafutását.

Senki sem lehet próféta a saját hazájában – tartja a mondás, mely a filmvilágban nem mindig érvényes. Federico Fellinit az olaszok istenítik, Andrej Tarkovszkijt – igaz, csak a nagy fordulatot követően – az oroszok valósággal szentté avatták, ami pedig Andrzej Wajdát illeti, immár évtizedek óta tartó permanens kultusszal ékesített élő klasszikusnak számít Lengyelországban. Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy népszerűsége szinte a hollywoodi sztárokéval vetekszik.

A Mester iránt érzett áhítatnak látványosak a bizonyítékai. Évekkel ezelőtt, egy kerek születésnapon magam is ott voltam a kilométernyi sorban a lelkes tisztelgők között, akik köszöntötték a rendezőt, a kiadók pedig évek, sőt évtizedek óta ontják a róla és művészetéről szóló könyveket. Csak a közelmúltban közel tucat (!) színvonalasmonográfia, album, összeállítás látott napvilágot a Wajda-univerzum problémaköreiben.

Két friss újdonság.KrzysztofKornacki vaskos kötetben mutatta be a Hamu és gyémánt, azaz a legismertebb Wajda-opus történetét – a fogantatástól az utóéletig. A páratlanul érdekes dokumentáció közel félezer oldalon taglalja a legkülönbözőbb kérdéseket (a koncepció alakulása, az ihlető regény és a mozgóképi megvalósítás, a történelmi háttér, a szereplőválasztás, a forgatás körülményei, különböző beállítás-elképzelések, társadalmi visszhang, a kritikai reflexiók, a külföldi értelmezések stb.), igényes az elemzés, unikális a fotóanyag, eredetiek a források, a szerző figyelme minden elképzelhető részletre kiterjed. Mintaszerű, szinte tudományos igényű film-filológiai bravúr a munka, bár lenne hasonló magyar „testvére” (mondjuk a Szegénylegényekről vagy a Szerelemről). 

* 

Egy másik reprezentatív nyomdatermék Wajda rajzait, festményeit, vázlatait tartalmazza: a filmek születése előtt vagy közben megörökített vizuális ötleteket, színek és vonalak fantáziadús halmazát, papírra rögzített gyorsfényképeket kollégákról, benyomásokról, hangulatokról, élményekről, utazási impressziókról, a tartalmas élet és izgalmas műhely megannyi emlékezetes pillanatáról.

A filmalkotók képzőművészeti érdeklődésére és invenciójára számos példát ismerünk. EliaKazan gyakran idézett szentenciája szerint a rendezőnek mindenhez értenie kell, így természetesenés főképpen a látvány mikroszkopikus részleteire bontott elképzelésének, a hatáskeltő effektusok festői megtervezésének, az ideális arányok és távlatok kialakításának valamennyi mozzanatához is. Andrzej Wajda esetében a kötődés ehhez a másik Múzsához azért szorosabb az átlagosnál, mert első stúdiumai szorosan ehhez a világhoz kapcsolódtak, köztudott, hogy tanulmányait festőtanoncként kezdte a lódzi főiskolán. Az első szerelem motívumát a magyarul is olvasható önéletrajzi vallomás magyarázza: A huszonnégy tubus olajfesték, melyet a tizenöt éves ifjú annakidején kapott, felgyújtotta a képzeletét.Állítása szerint ez volt életében a „legértékesebb ajándék”, ami talán túlzás, de a lelkes elragadtatás szavai őszinték: „Különösen a festékek illata maradt meg az emlékezetemben, még ma is, amikor néha ellátogatok a Képzőművészeti Akadémia műtermeibe, a festék illata hat rám a legerősebben, és arra emlékeztet, hogy ha nem vagyok olyan gyenge jellem, hosszú életem során sok-sok boldog órát tölthettem volna festéssel.” (A film és más hívságok – Osiris Kiadó Bp. 2002. Ford. Éles Márta)Tegyük hozzá az őszinte feltárulkozáshoz: ami elveszett a réven, később gazdagon megtérült a vámon. Az érdeklődés megváltozása fölerősítette az irodalmi inspirációkat s miután forgatni kezdett, egymás után kerültek vászonra Wajda tolmácsolásában a jeles prózai és drámai darabok celluloid-változatai.

Miért aludt el kezdeti eufóriájának lángja s mi magyarázza, hogy később mégis újra és újra visszatért a festészethez? Meggyőző a vallomás: elvesztette a hitet önmagában, szegényesnek és kiforratlannak találta képzeletvilágát. Noha több barátja volt a festők, mint a filmesek között, kitartás híján megfutamodott: „Féltem, hogy csupán egy leszek azok közül, akik elvégezték a Krakkói Képzőművészeti Akadémiát.” A kalandnak és a tapasztalatoknak azonban hasznát vette pályaválasztásának módosítása után is – ha úgy tetszik, vérbeli profi amatőrként. Immár görcsök nélkül tért vissza időnként korábbi kedvteléséhez.

Feltűnő a gyűjteményben publikált rajzok sokszínűsége. Dominánsak a válogatásban a puritán technikával elkészített hommage-variációk. Markáns karakterek, beszédes arcok néznek ránk az oldalakról. A szigorú tekintetű NagisaOshimáról, Robert Altman nyugalmat árasztó sziluettjéről, a töprengő Gustav Holoubekről, az Ateneum-színházbeli játszótársról, a derűs JerzySkolimowskiról, a kiváncsi Paul Mazurskyról, a szigorú VolkerSchlöndorffrólszinte „beszélnek” a skiccek. Kidolgozott portréfotók sem lehetnének élesebbek.Még a morózus Godard is modellt ült szerzőnknek. A szent szörnyeteg, aki rendszerint elbarikádozta magát a szakmától, szokatlan nagyvonalúsággal megnyílt előtte: a kísérőszövegből megtudjuk, hogy a francia rendező fel akarta kérni pályatársát egy stúdiómogul szerepének eljátszására (a terv meghiúsult). A hála: modellje megörökítette a sötét szemüvege mögé rejtőző figura kesernyés fintorát. Jobban járt a testi-lelki jóbarát, RomanPolanski. Az őt megidéző könnyed pasztelltöredék 1981-ből való, amikor az ég éppen zengett, s a tékozló fiú hazatért, hogy az otthoni színházban eljátssza Mozartot az Amadeusban.

A tételeknek számos darabja tekinthető kinematográfiai „mellékterméknek”. Szergej Eizenstein hatásáról árulkodik egy korai mappa: a még főiskolás Wajdát a Jégmezők lovagja impozáns kompozíciói ihlették meg. Mérnöki tervezést egyébként a szovjet rendezőtől is tanult. Több emlékezetes Wajda-film szuggesztív vízióira ráismerhetünk embrionális állapotukban is (Lotna, Pilátus és a többiek, Menyegző, Ördögök, A karmester, Szerelmi krónika stb.). Meghitt találkozások tükrei a japán metszetek. Bensőséges személyesség hatja át az összes papírt: Andrzej Wajda emócióval átfűtötten mutatja meg barátait, ismerőseit, megfigyeléseit. Lefegyverző a kidolgozás cizellálatlan egyszerűsége.

Woody Allen nevét feltehetően akkor is ismernénk, ha csak humoreszkeket írt volna és sosem vonul műterembe. Ingmar Bergman, a tollforgató prózai remekekkel gazdagította a világirodalmat, melyek – a celluloid-életműtől függetlenül – örökbecsűek. Talán nem tévedek, amikor azt állítom: Andrzej Wajdaecsettel és ceruzával kreált víziói egyetlen filmjének ismerete nélkül is megérdemelnék a fekete-fehér és szivárványszínekben pompázó nyomdafestéket. 

Andrzej Wajda: Rysunki z calegozycia– SwiatKsiazki,Warszawa 2011.
KrzysztofKornacki: Popiól i diament AndrzejaWajdy – Slowo/Obrazterytoria, Gdansk 2011

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 42-43. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11511

Cikk értékelése:

szavazat: 759 átlag: 5.47