KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/november
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : 2019 Filmodisszeia Jubileumi Filmvilág-est
• (X) : Emberi jogok fesztiválja Budapest Center for Resource Management
• A szerkesztőség : Nyolcvanöt éves Illés György
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Grunwalsky Ferenc: Az a bizonyos kép ott a falon... Tévé a romokban
• Muhi Klára: Helyzet van Beszélgetés a filmszakmáról
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szentek, szajhák, világvége Velence
VÁROSVÍZIÓK
• Bikácsy Gergely: Romlott húsok Rómája „Élettől duzzadó temető”
• Győrffy Iván: A tükrök városa Velence-filmek
TITANIC
• Varró Attila: Sifré-kódexek
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Bio-monitorok
• Herpai Gergely: Halál játékból Exitus CD ROM-ra

• Schubert Gusztáv: Napóleon a fiókban
• Forgách András: Kubrick karácsonya Tágra zárt szemek
• Takács Ferenc: Életre-halálra: dráma a bíróságon Tárgyalótermi klasszikusok
• Bodolai László: Törvénytől sújtva Tárgyalótermi filmek
• Ludassy Mária: Vérvád Ausztráliában Sikoly a sötétben
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Bölcsészek köve Az Alkimista és a Szűz
LÁTTUK MÉG
• Kömlődi Ferenc: New Rose Hotel
• Harmat György: Csodás álmok jönnek
• Máriássy Vanda: Lottózsonglőrök
• Nevelős Zoltán: Mocskos zsaruk
• Békés Pál: Dilisek vacsorája
• Mátyás Péter: Oltári nő
• Korcsog Balázs: Állj, vagy jövök!
• Köves Gábor: Fergeteges forgatás
• Tamás Amaryllis: Párosban a városban
• Pápai Zsolt: Három évszak
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Szuszinka

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Isten városa

Golyó a kézbe

Ágfalvi Attila

Fernando Meirelles filmjében az erkölcsi értékrend hiánya olyan természetességgel jelenik meg, amely ritka a mozivásznon.

 

Isten városa egy riói gettó neve, amit a sehová sem tartozó, senkinek sem kellő polgárok számára tákolt össze a hatalom – ennek poros utcáin élnek a történet szereplői, kiknek sorsát a hatvanas évektől a hetvenes évek végéig követhetjük, a gyerekkorukban elkövetett első fegyveres rablásoktól és céltalan gyilkosságoktól kezdve a totális gettóháborúba torkolló, rendőrségi támogatással űzött, kamaszkori drogkereskedelemig és a halálig.

A neorealizmus óta erős, tiszteletreméltó hagyománya van a külváros-filmeknek, a szegénység és a bűnözés határmezsgyéjéről keltezett tudósítások biztosan számíthatnak az erkölcsi felsőbbrendűség és a művészi erő kitüntető címkéire. Mindig voltak persze olyanok, akik ennél továbbmerészkedtek – Bunuel (talán nem véletlenül szintén latin-amerikai tárgyú) Az elhagyottakjában már igazán nehéz lenne határozottan elválasztani okot és okozatot, bűnöst és ártatlant. S hogy ez nem valamiféle erkölcsi relativizmus viszolyogtató megnyilvánulása, annak logikáját pontosan jellemzi az Isten városának világa, ahol a gyilkosságok, az embertelenség, az erkölcsi értékrend tökéletes hiánya olyan fokú természetességgel jelenik meg, ami ritka a mozivásznon. Ebben nem kis szerepe van egy látszólagos ellentmondásnak: az alkotók gördülékeny, élvezetes, helyenként már-már klipesített stílusban tárják elénk a gyalázatot. Ugyanakkor a drámaiatlanság, a szenvtelenség hatására sem játszanak rá (nem „művészfilmet” forgatnak). A tempó kifejezetten gyors, néha csak úgy kapkodhatjuk e fejünket: valóban jól láttuk, hogy a tízéves forma gyerek épp az imént lőtte szitává egy hányaveti mozdulattal, jóformán ok nélkül bátyjának barátját? A szereplők szinte növényi determináltságát teremti meg az a tény is, hogy az alkotók nemigen bíbelődnek a „jellemfejlődés” lélektani megalapozásával, így motiválatlan marad a film talán legdurvább, legundorítóbb (legmegrázóbb, írnám, de itt nincs helye együttérzésnek, csak a dühnek és haragnak) jelenete is: a tinédzser gengsztereket idegesítik a gyerekbandák, mert kicsiben játsszák, mintegy bújócska helyett, ugyanazt, amit a „nagyok”. Rajtuk ütnek hát, de többségük meglóg, csak két szerencsétlent sikerül elkapni, öt-hatéves forma gyerekeket. Miután megkapták büntetésüket (golyót a kezükbe), a bandavezér magához inti az egyik, az áldozatoknál alig idősebb követőjét: válasszon, hogy afféle beavatásként melyiket lövi le a kettő közül…

Egy ilyen jelenet után talán érthető, hogy ezt a világot nem lehet lélektani alapon megmagyarázni, a film azonban tud állítani valami mást a pszichológia helyébe. Maga a történet egy nagyszabású flashback formáját ölti, és sokszor megszakad, hogy a kulcsjelenetek előzményeit további rövid visszatekintésekben ismerjük meg. Így aztán az az érzésünk támad, hogy semmire nincs ugyan magyarázat, de mindennek van előzménye – oka, ha úgy tetszik, csakhogy nyilván az előzménynek is van előzménye, s így a megmagyarázhatatlanért végső soron senkit nem lehet konkrétan felelőssé tenni. Ebből következően az Isten városában élőknek a mozgástere is meglehetősen szűkre szabott: ahol ontológiai oka van a rossznak, ott nem lehet „jónak” lenni. Van persze, aki megpróbálja, de hiába: a film egyik legbravúrosabb teljesítménye annak az ősi közhelynek az érzékletes és elegáns, cseppet sem szájbarágós ábrázolása, miszerint „aki fegyvert fog, fegyver által vész el”.

Az egyetlen, akinek sikerül kimaradnia a háborúból, az a narrátor, noha ő is megpróbálkozik a fegyveres rablással, az utolsó pillanatban azonban mindig visszakozik, mert a leendő áldozat szimpatikusnak bizonyul – ez bizony dicséretes, de pozitív tanulságnak mégiscsak kevés. Ha azt is hozzávesszük, hogy a bandaháborútól végül a velejéig korrupt, gyilkosságoktól szintén vissza nem riadó rendőrség szabadítja meg Isten városát – no nem kötelességtudatból, hanem saját, jól felfogott üzleti érdekéből –, akkor nyugodtan kijelenthetjük, az utóbbi évek legvigasztalanabb, legszomorúbb filmjét készítették el a vidám, laza brazilok. Nekünk meg nem marad más, minthogy reménykedünk a reménytelenben – vagy legalábbis abban, hogy a döntő pillanatban majd mi is rokonszenvesnek bizonyulunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2156