KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Régi és új A film alászállása

• Beregi Tamás: Volt egyszer egy jövő Filmek az időlabirintusból
• Herpai Gergely: A létezés bábjai Idő és számítógép
• Schubert Gusztáv: Körkörös ROMok Borges és a bábeli könyvtár
• N. N.: Borges a filmvásznon
TITANIC
• Bori Erzsébet: Vízállásjelentés Titanic Fesztivál
• Ardai Zoltán: Egy katonaének Szellemkutya
• Horváth Antal Balázs: Egyenes beszéd Igaz történet

• Karátson Gábor: A múlt-jelen sötét falán Peter Brook: Mahábhárata
• Bodolai László: Hanimun, félhold, mozivarázs Úton Indiába
• Ágfalvi Attila: Csendes filmek dicsérete Claude Goretta
• Ádám Péter: André de Toth
• N. N.: Tóth Endre filmjei
FESZTIVÁL
• N. N.: Az OFF fődíjasai
• Stőhr Lóránt: Mélyebb értelem? Open Film Fesztivál
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A város éjszakája Lőporos hordó
• Ágfalvi Attila: Téli táj, bicikli Észak, Észak
• Békés Pál: Trendszerváltás Hippolyt
• Muhi Klára: Nesze neked szabadság! Egérút
• Gervai András: Kilenc és fél Claude Lanzmann: Soah
LÁTTUK MÉG
• Máriássy Vanda: Séta a Holdon
• Ádám Péter: Asterix és Obelix
• Békés Pál: Sztárral szemben
• Kis Anna: Szentivánéji álom
• Varró Attila: Háborgó mélység
• Halász Tamás: Életfogytig
• Vidovszky György: Bosszúból jeles
• Somogyi Marcell: Amerikai pite
• Tamás Amaryllis: Tarzan
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Az utolsó szilveszter

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Juliette sorsa

Zalán Vince

 

A Juliette sorsa napjaink oly ritka erényével: szerénységével hívja fel elsősorban magára figyelmünket. Nincsenek benne csillogó űrjárművek, nincsenek benne elbűvölően kedves lény-kreatúrák, de hiányoznak belőle a jólirányzott ökölcsapások is. Hősei nem fürkészik a hatalom rejtélyeit, s nem loholnak sem arany rögök, sem aranyfogak után. Egyszerű történet Aline Issermann filmje, egyszerű helyszínekkel, egyszerű emberekkel.

Juliette a falu kovácsának lánya, aki egykedvűen, de belső bizalommal viseltetik sorsa iránt. Alapjában az ő mindennapi szorgalma tartja össze a családot. De csak ideig-óráig képes erre: a körülmények meg-megtörik erejét, s még inkább vágyait temetik el. Juliette kénytelen feláldozni magát: feleségül megy egy elvált vasutasemberhez, hogy szüleinek fedél legyen a feje felett. Ettől kezdve még jobban tapasztalnia kell, hogy a dolgok irányítása kisiklik a kezéből, hogy sorsa nem választások sorozata, hanem a kiszolgáltatottság, a kényszerűségek ördögi egymásba fonódása szerint alakul. Kétségbeesetten kaparja össze a kenyér, az élet krajcárjait.

A rendezőnő, Aline Issermann kamerájának tempója nyugodt, szinte már lassúnak mondható. Beállításai könnyen és gyorsan áttekinthetőek, nélkülöznek minden affektációt. Tiszta képsorokkal meséli el „vidéki” történetét. Mert a Juliette sorsa szívünknek szóló vidéki történet, melynek szerzője Gionotól és Zolától egyaránt tanult. Érzékenyen, mégis érzelgősség nélkül írja le a falusi élet nehézségeit s a természeti léttel harmonizáló szépségeit, miként – ugyancsak tartózkodóan – idézi fel a drámai összecsapásokban a jellemek biológiai meghatározottságának démoni misztériumát. Aline Issermann honfitársának, Jean Renoir-nak a nyomdokain jár – gondoljunk csak a Jean Gabin játszotta mozdonyvezető alakjára (Állat az emberben) –, amikor ezt a legjobb értelemben vett irodalmi filmet elkészítette. Hagyománytisztelő és hagyományőrző ez a filmes debütáció, amely – talán épp ezáltal – szerez ma érvényt magának, a rendezői gondolatnak: a sorsunkhoz való hűség egyben életünk legnagyobb csapdája is. (Része van ebben a szép sikerben a címszerepet játszó Laure Duthilleulnak is, aki igazi felfedezés. Rita Tushingam feltűnése óta nem láttam ilyen „megbocsájthatóan” csúnya, ám áldott tehetségű színésznőt elsőfilmes rendező vásznán; Laure Duthilleul szinte már lényével, létezésével megidézi Juliette sorsát.)

A falusi kovács lánya végül is Párizs környéki lakos lesz. Vasúti sínpárok szegélyezte temetőbe helyezi férjét örök nyugalomra. A tovasuhanó vonatok végállomása messze van, szabad szemmel csak a fővárosszéli, panelből rakott, óriás emberketrecek láthatók jól. Juliette (mégis) vonatra száll.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/02 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5913