KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Régi és új A film alászállása

• Beregi Tamás: Volt egyszer egy jövő Filmek az időlabirintusból
• Herpai Gergely: A létezés bábjai Idő és számítógép
• Schubert Gusztáv: Körkörös ROMok Borges és a bábeli könyvtár
• N. N.: Borges a filmvásznon
TITANIC
• Bori Erzsébet: Vízállásjelentés Titanic Fesztivál
• Ardai Zoltán: Egy katonaének Szellemkutya
• Horváth Antal Balázs: Egyenes beszéd Igaz történet

• Karátson Gábor: A múlt-jelen sötét falán Peter Brook: Mahábhárata
• Bodolai László: Hanimun, félhold, mozivarázs Úton Indiába
• Ágfalvi Attila: Csendes filmek dicsérete Claude Goretta
• Ádám Péter: André de Toth
• N. N.: Tóth Endre filmjei
FESZTIVÁL
• N. N.: Az OFF fődíjasai
• Stőhr Lóránt: Mélyebb értelem? Open Film Fesztivál
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A város éjszakája Lőporos hordó
• Ágfalvi Attila: Téli táj, bicikli Észak, Észak
• Békés Pál: Trendszerváltás Hippolyt
• Muhi Klára: Nesze neked szabadság! Egérút
• Gervai András: Kilenc és fél Claude Lanzmann: Soah
LÁTTUK MÉG
• Máriássy Vanda: Séta a Holdon
• Ádám Péter: Asterix és Obelix
• Békés Pál: Sztárral szemben
• Kis Anna: Szentivánéji álom
• Varró Attila: Háborgó mélység
• Halász Tamás: Életfogytig
• Vidovszky György: Bosszúból jeles
• Somogyi Marcell: Amerikai pite
• Tamás Amaryllis: Tarzan
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Az utolsó szilveszter

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Trieszt

A jövő – egyenes adásban

Matos Lajos

Tudósítónk beszámolója a sci-fi fesztiválról

 

„A tudományosnak aligha, fantasztikusnak is csak nagy üggyel-bajjal nevezhető megoldást – persze– megint távoli bolygók lakóinak bűnös mesterkedése jelentette”

(Piers Haggard: A hajlóvadászat éjszakája)

 

 

Milyen lesz a jövőnk? Valóban föllázadnak a gépek, és megleckéztetik teremtőjüket, s egykori mesterüket, az embert? A génsebészet megszabadít majd a betegségektől, vagy sosem látott szörnyek születéséhez vezet? Meglátogatnak-e minket a távoli űr lakói, és jó lesz-e az nekünk? Meddig van joga az embernek a saját életéhez és halálához, s mi lesz velünk, ha a tömegtájékoztatás sorsunk legféltettebb és legzártabb titkaiba is benyomulhat? Egyáltalán: mennyit ér az ember, ha egészséges és szervei együttesen és külön-külön is eladhatók?

A sci-fi a kérdőjelek műfaja. A tudományos-fantasztikus filmek idei nemzetközi fesztiválján tizenhárom játékfilm, valamint rövidfilmek, tudományos filmek egész sorozata ontotta az előbbiekben vázolt, vagy azokhoz hasonló kérdéseket.

Egy gép lázadását az olasz színészrendező, Bruno Bozzetto Sárga automata című rövidfilmje mutatta be. A címszereplő egy érzékeny lelkű villástargonca volt „akit” a gyár egyik munkatársa – afféle faragatlan emberszabású lény – gorombán oldalba rúgott. A villástargonca bosszút forralt, és addig üldözte a durva kétlábút, amíg sikerült a falhoz szorítania; ott aztán lemosatta vele az oldalán éktelenkedő cipőnyomot. Jó ötletek, kitűnő színészi teljesítmény és bőséges adag az SF-filmekből sokszor sajnálatosan hiányzó humorból: a Sárga automata megérdemelten nyerte a legjobb rövidfilm díját.

Joško Marušić Halszem című, szépen rajzolt rövidfilmjében az asszonyok és a gyerekek búcsúztatták a parton az éjszakai fogásra induló halászokat. Míg a férfiak a vizet járták, a halak megrohanták a falut, és lemészárolták az otthonmaradtakat. Lemészárolták? Csak hálót vetettek rájuk, ledöfték őket szigonnyal, szétverték a fejüket az evező-lapáttal, megfojtották őket, ahogyan azok a barázdált arcú, komor halászok tették a halakkal, akik álmosan eveztek hazafelé.

A magyar versenyfilm, Az erőd igen nagy sikert aratott. A közönség feszült figyelemmel végigülte az éjszakába nyúló vetítést. A zsűri úgy döntött, hogy a legjobb férfi és női alakításnak járó díjat nem adja ki, helyette az egyik Ezüst Aszteroidot Szinetár Miklósnak ítélte a legjobb rendezés elismeréséül, a másikkal pedig a legjobb tv-filmet, Christian Blackwood amerikai rendező munkáját díjazták. Ez utóbbi dokumentumfilm Roger Cormant. a horrorfilmek híres rendezőjét és produceréi mutatta be, aki olyan színészeket indított el pályájukon, mint Peter Fonda, vagy Jack Nicholson.

A horrorból idén is kijutott a közönségnek. Az Emberszabásúak a mélyből című amerikai mozi arról szólt, hogy a lazacok szaporodását, növekedését fokozni hivatott tudományos beavatkozás a halászfalut jobb halfogás helyett kétéltű, de emberszabású szörnyekkel árasztja el. Ezek először csak a kutyákat pusztították, de hamar rákaptak az emberhúsra is. A Szennyeződés című olasz filmben távoli bolygóról idekerült lények gyilkolták az emberiséget: akibe az idegen csíra belekerült, az pillanatok múlva szétpukkadt, mintha bombát nyelt volna. Parádés technikai felkészültséggel durrogtatták a színészek belső részeit, a mennyezetig fröcskölt vér gyanánt a kiváló minőségű olasz paradicsomlé.

A hajtóvadászat éjszakája című francia produkció amatőr rémfilmnek indult, és úgy is végződött. Az angol Quatermass professzor eddig három filmben tett tanúbizonyságot rendkívüli logikájáról. A most bemutatott, negyedik változatban (A Quatermass következtetés, rendező: Piers Haggard) azt kellett kitalálnia, hová tűnt el ismételten néhány száz ember, akik kultikus zarándoklatként a történelemelőtti kőemlékekhez vonultak. A tudományosnak aligha, fantasztikusnak is csak nagy üggyel-bajjal nevezhető megoldást – persze – megint távoli bolygók lakóinak bűnös mesterkedése jelentette.

A Hús című NSZK film (rendező: Rainer Erler) arról tudósított, hogy az Egyesült Államokban egy orvosokból álló bűnszövetkezet fiatal, egészséges embereket raboltat el, s az áldozatokat altatószerekkel kábulatban tartva, szervenként jó pénzért kiárusítja szervátültetésre szoruló, gazdag betegeknek. Egy elszánt kamionsofőr és a kamionosok rövidhullámú rádiólánca segítségével sikerül a bandát leleplezni: közben van szerelem, autós üldözés és sok bunyó is. Az előző néhány mondatból is kiderül, hogy a kitűnő rendezőnek ez a filmje a rövidesen nálunk is bemutatásra kerülő világsiker, a Kóma és Peckinpah Konvoj című kalandfilmjének összeházasításából készült, de kétségtelenül mindvégig izgalmas szórakozás.

A fesztivál filmjeinek java – már évek óta – ilyesféle társadalmi fikció. Az idei Arany Aszteroidot is ebbe a kategóriába tartozó film nyerte, a francia Bertrand Tavernier Halál, egyenes adásban című műve. Egy halálos betegnek mondott, fiatal nő (Romy Schneider kissé patetikus alakításában) vállalkozik arra, hogy haldoklását esténként a tv egyenesben közvetítse. A pénz fölvétele után a menthetetlen beteg – aki egyébként egészséges, csak gátlástalan orvosa teszi gyógyszerek adagolásával beteggé! – megszökik a kamerák elől, csak azt nem tudja, hogy az ördögi nyilvánosság bujdosásában, a kietlen skót felföldön is vele van: a hozzászegődő fiatalember személyében, aki a televízió alkalmazottja, és akinek a szeme helyére ültették be azt a parányi tv-felvevőt, ami továbbra is eljuttatja a nagyközönséghez a kegyetlen szenzációt: hogyan fetreng görcsökben, hogyan kínlódik és fogy napról napra a folytatásos dokumentumműsor szereplője. Végül a fiatal férfi már nem bírja az undorító szerepet, eldobja a szemgödrében rejtőző kamera feltöltéséhez szükséges árramforrást, s ezáltal megvakul, az asszony pedig volt férjének házába megtérve, meghal. Tavernier azt próbálta bemutatni, mennyire átszövi a tömegtájékoztatás mindenkinek az életét, milyen könyörtelenül betolakodhat a nyilvánosság életünk legféltettebb titkaiba is, de az érzelgős stílus, a sok szöveg, a lassan bonyolított cselekmény miatt a film nagydíja nem volt teljesen megérdemelt.

Az erős mezőnyben talán a Holnapi ember című kanadai film volt a legjobb (rendező: Tibor Takács). A történet valahol Észak-Amerikában, a nem túlságosan távoli jövőben, egy külső és belső támadás ellen egyaránt teljes biztonságot nyújtó börtönben játszódik. Tom Westont ide zárták; nem tudja, mikor, nem tudja, miért. A fasiszta parancsuralmi rendszer képviselője, a börtönigazgató fölajánlja Westonnak a szabadságot, ha bevallja bűneit. Kettőjük meg-megújuló vitája képezi a film gerincét. Weston minden kínzás és vallatás ellenére kitart ártatlansága mellett, pedig a külvilág hívogató hangjai: gyermekek kiabálása, az esőcseppek koppanása, a játszótéren trécselő asszonyok nevetése már-már csaknem megtörik ellenállását, hiszen a börtönigazgató ígérete szerint, ha aláírja előre elkészített vallomását, kiengedik – kint várja a családja és a boldog, Új Társadalom. Végül megkísérli a szökést, de csak a külső fal magasan nyíló ablakáig sikerült fölkapaszkodnia, s akkor megtudja az igazságot: az új atomháború elpusztította az emberiséget; már nincs semmi, csak a börtön, a külvilág hangjait az ablakokon kívül elhelyezett hangszórók közvetítik a foglyokhoz, s a börtönigazgató valamiféle elvont, értelmét vesztett elv nevében kívánja beismerő vallomását kicsikarni.

A Holnapi ember katartikusan szép, figyelmeztető film. A világ dolgait okos tárgyalásokkal addig kell megoldania amíg még van világ egyáltalán.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 26-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7727