KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Régi és új A film alászállása

• Beregi Tamás: Volt egyszer egy jövő Filmek az időlabirintusból
• Herpai Gergely: A létezés bábjai Idő és számítógép
• Schubert Gusztáv: Körkörös ROMok Borges és a bábeli könyvtár
• N. N.: Borges a filmvásznon
TITANIC
• Bori Erzsébet: Vízállásjelentés Titanic Fesztivál
• Ardai Zoltán: Egy katonaének Szellemkutya
• Horváth Antal Balázs: Egyenes beszéd Igaz történet

• Karátson Gábor: A múlt-jelen sötét falán Peter Brook: Mahábhárata
• Bodolai László: Hanimun, félhold, mozivarázs Úton Indiába
• Ágfalvi Attila: Csendes filmek dicsérete Claude Goretta
• Ádám Péter: André de Toth
• N. N.: Tóth Endre filmjei
FESZTIVÁL
• N. N.: Az OFF fődíjasai
• Stőhr Lóránt: Mélyebb értelem? Open Film Fesztivál
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A város éjszakája Lőporos hordó
• Ágfalvi Attila: Téli táj, bicikli Észak, Észak
• Békés Pál: Trendszerváltás Hippolyt
• Muhi Klára: Nesze neked szabadság! Egérút
• Gervai András: Kilenc és fél Claude Lanzmann: Soah
LÁTTUK MÉG
• Máriássy Vanda: Séta a Holdon
• Ádám Péter: Asterix és Obelix
• Békés Pál: Sztárral szemben
• Kis Anna: Szentivánéji álom
• Varró Attila: Háborgó mélység
• Halász Tamás: Életfogytig
• Vidovszky György: Bosszúból jeles
• Somogyi Marcell: Amerikai pite
• Tamás Amaryllis: Tarzan
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Az utolsó szilveszter

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vándorévek

Karcsai Kulcsár István

 

Radványi Géza az elmúlt három évtizedben mintegy húsz olasz, francia, nyugatnémet játékfilmet rendezett. Jórészt tehát ugyanazokon a területeken dolgozott, ahol fiatal éveiben csatangolt, a filmcsinálás rejtelmeinek ellesése céljából. Munkája sikerét nemcsak szakmai biztonságának, a férfikor teremtő erejének köszönhette, hanem – saját bevallása szerint – a magyarországi termékeny éveknek is, elsősorban a felszabadulás után született Valahol Európában nemzetközi jó hírének.

Ma valamennyi jelentősebb filmlexikonban és filmtörténetben megtaláljuk a nevét. Gyakran emlegetik ezek a tömör értékelések fáradhatatlan munkakedvét, közérthetőségét, népszerűségét. Azt hiszem, Radványi egyetértéssel nyugtázza ezeket a jelzőket, hiszen filmrendezői indulása óta vallja, hogy a filmnek a közönséghez kell eljutnia. A nézőket aztán „be lehet csapni”, ravaszul be lehet csempészni, gondos adagolással, a művészi megoldásokat, a műfaj jellegéből következő érdekes képsorokat, sőt, horribile dictu, még valami fontos mondanivalót is.

Ugyancsak évtizedek óta megfogalmazott, következetesen vallott elve Radványinak, hogy egyszerűen filmcsinálónak tartja magát, kerüli a „művész”, „alkotó” meghatározást. Mindezen persze lehet vitatkozni, mert Radványi Géza kezevonását bizony meg lehet ismerni, nemcsak a jelentős magyarországi korszakában, hanem később, egyéb országokban készült filmjein is. Sőt, talán akkor sem tévedünk, ha szemléletét is felismerni véljük munkáiban, az embercentrikus, humánus magatartást.

Ez a szemlélet nyilvánult meg, mikor mintegy a Valahol Európában lendületével kereste a háború által szétzilált emberek világának további ábrázolási lehetőségét. Így született meg olasz filmen a történelem sodrában kallódó nők drámája, a Névtelen asszonyok (Donne senza nome, 1950). Több olasz és francia filmje közül Radványi egyik legkedvesebb alkotása mind a mai napig az élet értelme körül filozofálgató Bard úr különös kívánsága (L’étrange de Monsieur Bard, 1953). A film Michel Simon számára adott nagy lehetőséget egy parádés szerep megformálására. Talán a rendező személyiségének varázsa is hozzájárult ahhoz, hogy kezdettől fogva a legnagyobb sztárok is szívesen dolgoztak vele. Nem neki kellett, nyugati szokás szerint, kegyeiket keresni, ellenkezőleg, ők ajánlották fel az együttműködést. Ez a francia film nyitotta meg a kaput az NSZK felé, ahol hosszú éveken át jelentős sikereket arattak a Radványi-filmek.

Nyugatnémet filmjeinek listája igencsak változatos. Radványi úgy beszél erről az időszakról, hogy nagyon vigyázott arra, nehogy két egyforma atmoszférájú filmet forgasson. A nem is olyan távoli múlt, a háború árnya azonban vissza-visszatért. Mi történt az alatt a tíz év alatt, míg végre egy fotómodell megtanult mosolyogni? Milyen volt az út a romoktól a sztereotip mosolyig? Ezt feszegeti Ingrid, egy fotómodell története (Ingrid, Geschichte eines Fotomodell, 1954) című filmje. Távolabbi árnyakkal, de igencsak élő problémával küzd az 1958-ban készült Lányok egyenruhában (Mädchen in Uniform). A cím ismerős, joggal, hiszen a Hitler előtti német filmgyártás egyik jeles alkotása volt Leontine Sagan azonos című és tartalmú filmje. Radványi munkája a téma újjáélesztése. Tiszteletadás a jeles elődnek. Egyúttal persze mai szemlélettel tölti meg a filmet. Romy Schneider lobogó fiatalsága és Lili Palmer visszafogott, okos tanárnő alakítása megragadó élményt jelent Radványinak nemcsak jó ízlését, hanem már gyakran idézett etikus, humánus magatartását is jelzi, hogy az ekkor már oly divatos téma, az azonos neműek közötti vonzódás, „az érzelmek zűrzavara” helyett a fő hangsúly következetesen az elnyomás, a militarista nevelés torzulásainak bemutatására, egy fiatal lélek szabadság iránti vágyának kifejezésére esik.

Saját korához, a fiatalság úttévesztésének kérdéséhez is hozzászólt Radványi, méghozzá az ekkor, ezzel a problémakörrel jelentkező fiatal európai filmesekkel egyidőben. És ezt nevezik életnek! (... und so was nennt sich Leben!) című filmje 1960-ban készült! Aztán vidám filmek következtek, köztük O.W. Fischer főszereplésével a Nem kell mindig kaviárnak lenni (Es muss nicht immer Kaviar sein, 1961), mely szatirikus, csipkelődő humorával olyan nagy sikert aratott, hogy rövidesen le kellett forgatni a folytatást: Most már kaviárnak kell lenni (Diesmal muss es Kaviar sein. 1961).

A hatvanas évek derekán „szuperfilmet” forgat Radványi, olasz–francia–jugoszláv–osztrák produkcióban. A Tamás bátyja kunyhója (Onkel Toms Hütte, 1965) semmivel sem marad el egy Kertész Mihály- vagy Korda-film (lám, megint magyar nevek a nemzetközi filmvilágból) nagyvonalúsága mögött. Sodrása, drámai ereje, tömegjelenetei, nagy sztárokat felvonultató szereposztása világviszonylatban is az első vonalat jelentik ebben a műfajban. És a Beecher-Stowe regénynek az elnyomottak mellett, az erőszak ellen kiálló szenvedélyes erejét a színes szélesvászon nemcsak látványossá tette, de a mondanivalóját is, mai érvénnyel, hangsúlyozta.

Nem kevésbé nagyszabású vállalkozás volt A kongresszus szórakozik (Der Kongress amüsirt sich, 1966) megrendezése. Ez a film ismét tisztelgés egy régi nagy siker előtt, őse a Táncol a kongresszus (Der Kongress tanzt, 1931). A parádés szereposztás (Lili Palmer, Curd Jürgens. Paul Meurisse, Hannes Messemer. Françoise Arnoul stb.) itt is jelzi a film nagyvonalúságát, a lendületes rendezés pedig alkotója töretlen munkakedvét, aminek sok év elteltével, immár ismét Magyarországon mi is tanúi lehetünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8040