KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
   2/július
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Titánember és a többiek

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Boldogtalan kalap

Ízeveszett történetek

Bikácsy Gergely

 

Sós Mária a televíziós gyakorlatban szerzett magának filmes jártasságot, szakmai biztonságot. Évekig volt Vitray műsorának, a Csak ülök és meséleknek egyik rendezője, évekig edződhetett az élet kis, groteszk és kuriózumba hajló dolgain, dolgozhatott ki és kedvelhetett meg egy visszafogott, tompított, tárgyilagos stílust, mely talán kevésbé kuriózumszerű, kevésbé harsány, de mégis fontosabb életek ábrázolásához is alkalmas lehet. Már előbb, főiskolai vizsgamunkájával, a Portréfilmmel is bizonyította, érzéke és tehetsége van a humorhoz, a humorban rejlő halk lírához.

Kedvező jelek és igényes előmunkálatok a start, az első önálló nagyjátékfilm mögött. A Boldogtalan kalap olyan humorlehetőségek, olyan félhomályos zónák, „intim megvilágításban” bujkáló sorsok felé fordul, ahol fölerősödnek a csendek, kínzóan feleselnek az elharapott mondatok, a félbetört mosolyok, a koppanó hallgatások. A Vörös Évával közösen írt forgatókönyv cselekménytelen, epizódokból építkező történetet kínált. Három harminc év körüli elvált nő áll a lazán összekapcsolódó cselekményrészletek középpontjában, három értelmiségi életet élő nő, akiknek az élete szürke egyedüllétben, távlattalan hétköznapokban telik. A forgatókönyv és a film szerkezete (szerkesztetlensége) vállalt, az epizódok nem lendítik-erősítik egymást, elsősorban hangulatot, fellengzősebb, hivalkodó szóval életérzést közvetítenek, mégpedig monotonul egyforma, halkan szürke és szürkén halk hangulatot. A rendező kerüli a pátoszt, a szenvelgést, a könnyeket, a kacagást, kerüli a felfokozott pillanatokat, a lángolást és a robbanást. A külső és belső fájdalmakat soha sem „lüktetve” ábrázolja, a harsányságnak még a leghalványabb jeleit sem tűni. El nem csattant pofonok és el nem ásított ásítások filmje ez. Ízeveszett életeket és világot vetít a vászonra.

Sós Mária elég józan és tudatos rendező ahhoz, hogy tudja: nehéz feladatra vállalkozott. Cselekménytelen kamaradarabbal jelentkezett, s ráadásul lemondott az erőteljes stilizációról is (vagyis nem élezte ki a történetet és a stílust sem a lélektani ábrák, sem a víziók, sem a „lila” irodalmiasság irányában – hogy csak néhány lehetőséget említsek,). Vállalta a szürkét. S ha tudta is, mennyire nehéz ez, azt bizonyára nem sejtette, hogy ennyire. Hogy erejét felülmúló feladatra vállalkozik. A rendezői szándék, az ötletek, a művészi elgondolás figyelemre méltó, maga a film azonban alig sikerült.

„Esti Hírlap, boldogtalan kalap ...” Vannak naiv gyermekrögtönzések, szürrealista költőket túlszárnyaló játékos mondókák, melyeknek vicce már humor, melyeknek szabálytalan rendetlensége újszerű belső rendre villant röpke fényt. A felnőttek általában hiába próbálják utánozni... nem, még megérteni sem tudják őket. Ha ők rugaszkodnak neki ilyesminek, abból valami erőltetett naivkodás, nyögve kicsikart savanyú tréfa sül ki. „Esti Hírlap, boldogtalan kalap” – a film egyik gyerekszereplője rögtönzi ezt a vers töredéket. Maga a film azt bizonyítja, a rendező érzi és érti a szavak groteszk báját. De azt is bizonyítja, hogy hiába törekedett saját művével hasonlóra. Még illusztrálnia is alig sikerült a mondákat.

Azt a filmtípust, amellyel a Boldogtalan kalap rokon, a hatvanas évek elején nem is annyira a filmklubok, egyetemi vagy „cinémathèque”-vetítések, hanem inkább egy újban-másban bízó közhangulat, a papákat és a papák moziját kinevető vagy meg mosolygó évtized, sőt egy ígéreteivel könnyelműen dobálózó évtized vitte diadalra. Még a szomorú, távlattalan, szürke hétköznapok és életek is fölfénylettek egy új rendezőnemzedék filmjeiben. Fénylett a szürke is. Egy „Esti Hírlap-mondóka” például épp az idő tájt, 1965-ben hangzott el filmvászonról, Rózsa és Kardos Gyermekbetegségek című darabjában. („Jónapot! Jónapot. – Kérek egy Esti Hírlapot – Hírlapot? – Hírlapot! – Elfogyott! – Elfogyott? – Jónapot.”) Volt ennék az óvodás viccnek valami ördögűző nyitottsága, valami égberöhögő magassága. S ahogy a gyerekek összepüfölték az utálatos, dagadt nagybácsit...

A Boldogtalan kalap azokról a gyerekekről szólna, akik felnőttek, szülőkké öregedtek, nem tudnak nevetni, s immár nincs kit püfölni sem, sehol a rettegett Dagadt, csak saját gyerekük van, saját elvált férjük vagy feleségük, saját elrontott életük, harmincévesen. Senkinek sincs kedve nevetni. S nem is az önfeledt komédiázást hiányolom ebből az egészen más szövésű filmből. Az új hullámok – mondjuk épp az, amely nálunk a legközelebbről érintett meg nézőt, alkotót egyaránt, a cseh új film – kedvvel ábrázolt szomorúságot, szürkeséget is. De nem moccanatlan helyzetből ábrázolt, nem halk szóra ás vékony hangon, nem ablaküvegen át nézelődve, nem ilyen fáradtan, nem ilyen erőtlenül.

Az esetlegesség, a véletlen-uralom, a megállt idő, a tehetetlenségi nyomaték érzetét sugárzó film alkotójának ezerszer többet kell tudnia hőseiről, múltjukról, de még a jövőjükről is, mint maguknak a hősöknek. S többet kell tudnia persze, mint a „szabályos”, mint a „papa mozija”, mint a régi vagy „új” Hollywood rendezőinek, vagy akár, mint a színes irodalmi-művészeti, víziókkal terhes tablók alkotóinaik. Ebben a filmtípusban az unalom, a céltalanság, a „semmi -sem-történhet” akkor elevenül életteli művészetté, ha az alkotó fölényben van anyagával szemben, ha a humor fölényének birtokába jutott. Jusson eszünkbe Passer példaadó műve, az Intim megvilágításban, vagy a korai Cassavetes, a Férjek hőseinek laza, de megkomponált lődörgése! E filmtípus minden jelentős alkotásában ott rejlik a gyújtózsinór, s igenis, bármilyen ravaszul bújtatva, valamiféle „csúcspontig” is eljutnak. Nem véletlen, hogy Gothár Péter Ajándék ez a napja is ott emelkedik igazan önmaga kevéssé érdekes története fölé, ahol a két botladozó „hősnő” leül beszélgetni, s az alig értelmes szóáradat, az ügyefogyott arcok emberi fénnyel árasztják el a film vicces „sztoriját”. S persze, hogy nem a szóáradat a fontos, hanem egy emlékezetes, a mű legfontosabb helyére került, csak köznapinak tetsző, valójában különös helyzet.

A Boldogtalan kalap alkotói talán nem is akarnak többet tudni hőseikről, mint amennyit megmutatnak. A filmnek kitűnő részletei vannak – ezek mindvégig részletek is maradnak. Az egész viszont önállósult részletekre, epizódokra hasad: kevésbé a mű belső logikája tartja egybe, mint a külső szándék. A különös helyzetek itt mindvégig „különös helyzetek” maradnak, megmaradnak a jó ötlet, az ízléses vagy fura viccek szintjén, megmaradnak epizódnak. Például Kata (Földessy Margit) és a Karátson Gábor játszotta figura groteszk nyerskáposztaevése: kitűnő etűd, önmagába zárva; a film egésze nem lesz gazdagabb tőle. S hiába emlékezetesen jó Nagy Anna és Ruszt József párjelenete (az elvált apa meglátogatja a gyerekét, s a szülőknek tétova mondattöredékeken kívül nincs mit mondaniuk), ez is önállósult epizód marad. A filmnek növekednie kellene, gyűrűzni, „lombosodnia” az epizódok egymás hatását növelő sorából – mindez nem következik be, a film sivárodik, vékonyodik, érdektelenné fakul.

A rendező jól érti alakjait, s éra gondjukat-bajukat, egész életüket. Azt a skizofrén állapotot azonban, hogy azonos és több is legyen hőseinél, nem bírta erővel. Itt pedig minden ezen áll vagy bukik, a rendezői „rálátáson”, többlet-tudáson, a jó értelemben vett alkotói „fölényen”. S mivel ez teljesen hiányzik, csak a szándék marad egész, az eredmény töredékes, vázlatos. A film vállalt, s a köznapok ritmustalanságát kifejezni szándékozó stílusa ügyetlen s akaratlan ritmustalansággá lesz, a lezáratlan, csattanó nélküli epizódok csupán kielégületlenséget hagynak a nézőben. Ez lett volna a cél? Igen, a cseh új hullámnál, igen, néhány más és fontos alkotónál ez is cél. Meg az a hatalmas többlettartalom, melyet ezzel a módszerrel végül is „belopnak” a filmjükbe.

Minden jel arra mutat, hogy Sós Mária ugyanazt a filmfajtát szereti a legjobban, amit sokakkal együtt magam is. Hogy olyan filmet akar rendezni, amilyet másokkal együtt én is látni szeretnék. S mivel ez a szándéka és rendezői tudatossága rendkívül rokonszenves, nem lenne képem azt füllenteni, hogy máris elérte, amire vállalkozott.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/02 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7545