KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Schubert Gusztáv: Apokalipszis féláron A végítélet filmjei
• N. N.: Apokalipszis-filmek
• Gelencsér Gábor: Világvég-e? Apokalipszis, anno...
• Tillmann József A.: A két(ezer)szeres visszacsatolás keletje Különös nap
• Mihancsik Zsófia: Örökmozgó történelem Beszélgetés Bereményi Gézával és Gerő Andrással
• Mihancsik Zsófia: Áltörténelmi filmjeim Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Hirsch Tibor: Vér, veríték, kosztüm Jeanne d’Arc, az orléans-i szűz
• N. N.: Jeanne d’Arc–filmek
• Bikácsy Gergely: Csend a várak alatt Jeanne d’Arc-filmek
• Kovács István: Polonéz A-dúrban Wajda és a lengyel múlt
• Novobáczky Sándor: Költészet és filmvászon Beszélgetés Andrzej Wajdával
• Gervai András: Álmatlan Európa Beszélgetés Krzysztof Zanussival
• Szilágyi Ákos: Bizánci borbély Mihalkov Oroszországa
• Müllner Dóra: Helyfoglalás Beszélgetés Szőke Andrással
• Galambos Attila: A függetlenségi harc vége Ideglelés – a Blair Witch project
• Varró Attila: Kalandjátékfilm Ideglelés – a Blair Witch project
• Bóna László: Felebohócok Stan és Pan
KÖNYV
• Visky András: A szeplőtelen filmművészet Szőts és Erdély
KRITIKA
• Varga Balázs: Érzéstelenítés nélkül Eljövendő szép napok
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Harcosok klubja
• Hungler Tímea: Stigmata
• Vörös András Csaba: Hatodik érzék
• Tamás Amaryllis: Börtönpalota
• Vidovszky György: Nyomás!
• Beregi Tamás: Kéz őrület
• Kömlődi Ferenc: A 13. emelet
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A mandíner gyönyörűsége

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Pedro Almodovarról

A szenvedélyek melodrámája

Zalán Vince

Kifejezője egy új kornak, mely tartózkodik az ítélettől.

 

Vajon Pedro Almodovar, akinek a Matadores az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén című filmjei után a Kötözz meg és ölelj! immáron harmadik magyarországi bemutatója, átveszi-e Carlos Saura helyét a hazai mozilátogatók köztudatában? Miért éppen Sauráét? Mert, úgy tűnik föl, hogy nagyjából-egészében mindezideig Carlos Saura jelenti, jelentette számunkra a kortárs spanyol filmet. Korábban főképp Berlanga és Bardem alkotásai peregtek a vásznon, míg a kitagadott, megátkozott mester, Luis Buñuel sokáig tiltott gyümölcsnek számított. A spanyol filmek átvételi politikája, magyarországi ritka bemutatói „támogatták” restségre hajló gondolkodásunkat: egy ország filmművészete egyenlő egy kiemelkedő alkotójának műveivel. (Lásd: Bergman=svéd filmművészet.) így a hazai mozikban jórészt Carlos Saura több-kevesebb rendszerességgel vetített filmjei reprezentálták a spanyol filmet. Nem egészen érdemtelenül, de mindenképpen igazságtalanul. Egyrészt azért, mert Spanyolországban körülbelül száz filmmel gyártanak többet, mint mondjuk Magyarországon, ami az európai mértéket figyelembe véve fejlett filmipart jelent; másrészt, mert a ritka spanyol filmbemutatókból azért sejteni lehetett, hogy Carlos Saurán kívül van még néhány kitűnő rendezője az ibériai filmművészetnek. Talán elég ha csak Manuel Gutiérrez Aragón, Mario Camus vagy Viktor Erice filmjeire gondolunk. A spanyol filmművészet tájékozott bemutatása és főképp Buñuel helyett (nem számítva a legutóbbi bemutatókat) Carlos Saurát kapta a magyar mozinéző. S most, úgy tetszik, a hatvanadik éve felé járó rendező helyébe Pedro Almodovar lép. Almodovar – pro forma – persze legalább olyan jó, mint egykoron Saura volt. A spanyol filmművészet legsikeresebb, botrányokkal is felcicomázott rendezőjének tartják az elmúlt évtizeden feltűnt filmrendezők közül. Sőt vannak vélemények, melyek a Nyugaton jelentkező új generáció, a nyolcvanas évek nemzedékének – Jarmusch és Spike Lee, Jarman és Greenaway, meg Kaurismäki – egyik legtehetségesebb képviselőjét látják benne.

 

*

 

A legszembetűnőbb Almodovarnál, – s ez különbözteti meg leginkább spanyol rendező-társaitól –, hogy nem perel a történelemmel, hogy nem foglalkoztatja a spanyol múlt. Sem a polgárháború, sem a Franco-rendszer. Nem érdeklik sem a falangisták, sem a baloldal. Nincsenek történelmi skrupulusai, a számvetést másokra hagyja. A múltnak szinte még az árnyéka sem fedezhető fel filmjeiben. A spanyol filmet átható múlt-elemző attitűd teljességgel hiányzik belőle. Almodovar nem dicséri a múltat s nem is panaszkodik, nem is szenved miatta. A múlt mintha egyszer s mindenkorra eltűnt volna. Alakjai száz százalékig a jelenben élnek. Filmjeiben nem találunk elmúlt korokat, korszakokat idéző nagyszülőket, szülőket, tanárokat stb. Ebből következően hőseiből hiányzik a – nálunk oly túlontúl jólismert – bűntudat; nem nyomasztja őket a történelem, az elszalasztott lehetőségek, a meg-nemtett tettek bánata.

Ezzel összefüggésben, de némiképp ettől függetlenül, filmjeinek társadalomkritikai éle is meglehetősen tompa. Jószerivel csak megcsipkedi a dogmatikus vallásosságot, a polgári álszentséget, a pénzsóvárságot stb, – valójában elfogadja a kor társadalmát, mint adottságot, mint körülményt. A Kötözz meg... férfihőse például a történet kezdetén nem akar mást mint szép feleséget, gyerekeket, nyugodt életet. Nos, ez a vágya szinte teljesen azonos Fassbinder Csak azt akartam, hogy szeressenek című filmje főhősének kívánságaival. Ám míg Fassbindernél ez – maga a társadalom által sulykolt elvek követése – súlyos, személyes válságba torkollik (mert a társadalom egyáltalán nem követi az önmaga által hirdetett elveket), addig Almodovarnál mindez az imádott nőért folytatott komikusán krimi-ízű hajszává lesz. A két azonos kiindulópontú film között nem az a különbség, hogy Fassbindernél tragikus, Almodovarnál pedig boldogságos a befejezés, hanem az, hogy a spanyol rendező hőse jórészt csak önmaga akaratának-vágyának foglya, míg az egyszerű német polgár a társadalomnak (is) kiszolgáltatottja.

Almodovar filmjeit valamiféle életöröm – némi túlzással –, egyfajta hedonizmus hatja át. Hősei egyszerűen csak élvezni akarják az életet, s küszködésük valójában nem jelent mást, minthogy végre-valahára bejussanak a gyönyörök kertjébe, mindenekelőtt a szexuális gyönyörök kertjébe. A rendezés minden rafináció nélkül, lefegyverző természetességgel jeleníti ezt meg. Ezért vonzó, kihívó és irritáló is egyszerre. Kicsit komolyabban szólva: Almodovar az emberi szenvedély krónikása, a megnevezhetetlen és kiszámíthatatlan szenvedélyé, amely – mint azt a rendező filmjeiben sejtetni engedi – meghatározója, de egyben – jórészt – értelme is a cselekvésnek. (Egyik, nálunk be nem mutatott filmjének címe: A szenvedélyek labirintusa.) A legtöbb, amit tehetünk – így Almodovar – az, hogy átengedjük magunkat saját szenvedélyünk hatalmának, bármire is késztet bennünket, hisz ezúton lehetünk leginkább önmagunk. Ez az „átengedés” persze olyan egyszerű, mint hinnénk, mert útját állják önmagunk démonai, más emberek vágyai, a körülmények, vagy épp magának a szenvedélynek a cselei.

Talán ezért tetszik úgy, hogy – a három, nálunk is játszott Almodovar-film közül – a Matador rendezése a legkövetkezetesebb. A történet, amely rejtélyes gyilkosságok körül bonyolódik, egy felmagasztosított „kettős” öngyilkossággal ér véget. A film nőalakja ugyanis jónéhány gyilkosságot „kénytelen” elkövetni, míg végül szenvedélye valóban, a kiszemelt (neki rendelt?) férfivel való egyesülésben kielégülhet. Ekképp „logikus” a páros gyilkolódás is, hisz marad a kérdés: mi történik a gyönyör kertjének megtalálása után. Merre vezet az út (kifelé?) onnan? Az élet maximuma után már csak a halál következhet. Vagy kevésbé magasztosán és gyakrabban: az idegösszeomlás, mint Almodovar asszonyokról szóló, elhíresült vígjátékában. A megismert és elvesztett gyönyör után bekövetkező pánik. Mindez hozzátartozik a szenvedélyhez, amelyet megtalálni és átélni a most bemutatott film – Kötözz meg és ölelj! – hősei is annyira igyekeznek.

Almodovar persze nem dogmatikus szenvedély-hívő. A szenvedélyek játékát talán jobban is szereti, mint magát a szenvedélyt. Ezért bizonyos egyensúlyozásra kényszerül, amelynek a megfelelő formát a melodrámában találta meg. ő is, mint a már említett Fassbinder, Douglas Sirk „melodráma”-iskolájába járt, tőle sajátította el a legalapvetőbb rendezői, dramaturgiai fogásokat. Ez a forma teszi ugyanis számára lehetővé, hogy azzal, ami által nézőit beavatja történeteibe, ugyanaz által fejezze ki önmaga távolságtartását is a szereplőktől. Almodovarnál ugyanis az érzelmek annyira igazak, mint amennyire komikusak is. A jeleneteknek nincs „mögöttes” tartalma, de jelenlévő kettőssége van. Ilymódon Almodovar képsorai felületesebbek, de elevenebbek is, mint jeles kortársaié. A képkivágat, a kameramozgás, a képi fogalmazásmódról a helyzetre, a színészi játékra tevődik nála a hangsúly. (Évek óta azonos színész-gárdával dolgozik: Carmen Maura, Antonio Banderas, María Barranco, Julieta Serrano és mások) Almodovar nem egy újszerű filmi látásmód képviselője, sokkal inkább egy friss és hódító életérzés kifejezője s ekképp szimptomatikus.

 

*

 

Pedro Almodovar jó rendező, aki érti a filmrendezés minden fortélyát. Minden adottsága megvan ahhoz, hogy tetszetős piruetteket lejtsen azon a hajszálvékony szálon, amely a mestermunkát a megismételhetetlen, egyszer-született műtől elválasztja. Segíti ebben a jelen-ismeret, mely semmiképpen sem akar (?), tud (?) kontinuus lenni a tegnappal. A mában igazodik el, éli, képes megjeleníteni. Kifejezője egy új korszaknak, amely tartózkodik az ítélettől. Nem kötődik sehová, vágyai ön-magukba záródnak. Megjelenítője a korszellemnek, mely megnyerte a teret, sőt, tán uralja is, de elvesztette az időt. A most uralmának rendezője.

A magam részéről nem sajnálom, hogy a spanyol filmművészetről a hazai mozivásznakon elénk vetített torz tükörképben Carlos Saura helyét esetleg Pedro Almodovar foglalja el. (Ha már ezt a torz tükröt kell néznem.) Almodovar ugyanis bravúrosan egyensúlyoz a filmes kifejezésmód hatásmechanizmusa és az egyéni gondolkodásmód között; azaz mintha még eltöprengene a kérdésen: hol a trónfosztott elme hatásos kép-diktatúrájának a határa?

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/03 13-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4066