KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Eltékozolt fiúk Szemle előtt
• Pataki Éva: Magyarok Kirgíziában Beszélgetés Mészáros Mártával
• Bori Erzsébet: Szegény ember nem hazudik Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Székely Gabriella: Kocsmai menedékhely Beszélgetés Lukáts Andorral
• Muhi Klára: Pénzforgatás Beszélgetés a filmszakmáról

• Trosin Alekszandr: Vodkapitalizmus Filmlevél Moszkvából
• Bori Erzsébet: Emberszám Európa Filmhét
• Tatár György: Az allegória vége Misztikus horrorfilmek
• Beregi Tamás: Passio diabolica A filmvászon ördöge
• N. N.: Diabolus Digitalis
• Bikácsy Gergely: Róma, sirályok, Pasolini A láthatatlan város
DVD
• Herpai Gergely: Mozi és interakció Beszélgetés a DVD lehetőségeiről
• Lobenwein Dávid: Digitális forradalom
• Pápai Zsolt: Digitális forradalom
• N. N.: A DVD-filmek magyarországi sikerlistája

• Vasák Benedek Balázs: Fekete, fehér, igen, nem Moholy-Nagy László utópiája
• Sándor Tibor: A lázadó masamód Gaál Franciska
KRITIKA
• Báron György: Valahol Kelet-Európában Egy tél az Isten háta mögött
• Karátson Gábor: Ha volnának is hadimasinériák A császár és a gyilkos
• Nádori Péter: Egy nagyon szép Torschluss-pánik Amerikai szépség
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Az Északi-sarkkör szerelmesei
• Bíró László: Szeress, ha tudsz!
• Mátyás Péter: Sivatagi cápák
• Köves Gábor: Hilary és Jackie
• Korcsog Balázs: Anna és a király
• Somogyi Marcell: Árvák hercege
• Elek Kálmán: Zuhanás
• Tamás Amaryllis: Lautrec
• Pápai Zsolt: A Winslow-fiú
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Guvatok, kutyák, pilóták

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Graham Greene és A csendes amerikai

Író a moziban

Takács Ferenc

A „csendes amerikai” ma már másnak látszik, mint amilyennek Graham Greene 1955-ben megírta.

 

Az Egy kapcsolat végében, Neil Jordan 1999-es Graham Greene-megfilmesítésében Bendrix, az író, moziba viszi barátja feleségét, Sarah-t. A moziban az ő regényéből készült filmet játsszák. Az író feszengve nézi, mit műveltek regényével a filmesek, egy ponton kalapjával eltakarja a szemét, csakhogy ne kelljen látnia, mi folyik a vásznon. Majd Sarah-hoz fordul: – Én nem így írtam meg! – bizonygatja.

A jelenet – ebben a formában legalább annyira Neil Jordan ötlete, mint az eredeti Greene-regényé, az egyébként számos önéletrajzi elemet tartalmazó, s magyarul Szakítás címmel megjelent The End of an Affair-é (1951) – igen pontos utalás Graham Greene (1904-1991) alkotói pályájának egyik jellegzetes és fontos elemére: író és film viszonyára.

Kettős értelemben is. Egyrészt számtalan Greene-adaptáció készült az évtizedek során, s az író, ha kíváncsi volt az írásaiból készült filmekre, éppenséggel mindig találhatott mozit vagy – később – tévé-csatornát, ahol Greene-feldolgozást játszottak. Több mint harminc regényéből, kisregényéből és számtalan novellájából készült filmes és televíziós változat, s az évtizedek során, kezdve az 1934-as Orient Expressz-szel (Az isztambuli vonat című, 1932-ben megjelent regényéből), majd a halála óta eltelt tizenkét év során készült újabb rangos feldolgozások, a Neil Jordan-film mellett éppen Phillip Noyce munkája, A csendes amerikai (2002) is jelzik, hogy a producerek és a rendezők szívesen nyúltak a népszerű, egyben fajsúlyos és „üzenetes” író munkáihoz: a film mindig is szerette és mindmáig szereti Greene-t.

Olyannyira, hogy már-már az az érzése támad az embernek, hogy a filmesek jószerivel agyonszerették Greene-t: a Greene-filmográfia jelentős részben rutinszerű újrafeldolgozások, részben átgondoltabb remake-ek sorozata, írásai a jelek szerint holtbiztos filmalapanyagnak számítottak (s számítanak ma is), nyilván eredendő filmszerűségük folytán (Neil Jordan egy interjújában igen érdekesen elemezte a Szakítást ebből a szempontból). Érdemes idézni néhány érdekesebb példát erre a lankadatlan újrafeldolgozó szenvedélyre. Merénylet (A Gun for Sale, 1936) című regényéből először Frank Tuttle rendezett emlékezetes film noir-t 1942-ben This Gun for Hire címmel; harminc évvel később Lütfi Akad török rendező Yarali kurt címmel ugyanezt a regényt tette át a filmvászonra. A Hatalom és dicsőséget (1940) John Ford filmesítette meg 1947-ben A bujdosó (The Fugitive) címmel; 1959-ben Carmen Capalbo rendezett belőle amerikai tévéfilmet. Évtizedekkel később az Az isztambuli vonatot is újrafelfedezték: egy 1962-es angol televíziós változat után a hetvenes években még egy magyar-olasz koprodukciós tévésorozat is készült belőle. Ugyanígy remake egyébként a két legfrissebb Greene-megfilmesítés is: a Szakításból először Edward Dmytryk csinált filmet 1955-ben (Neil Jordan állítólag nem is tudott a korábbi feldolgozásról, mások szóltak neki, hogy nézze meg), a mostani A csendes amerikainak pedig Joseph Mankiewicz 1958-as filmje az előzménye.

Másrészt viszont Greene hírhedten elégedetlen volt írásainak megfilmesítéseivel. Úgy érezte, mondanivalóját meghamisítják, eredeti szándékait az ellentétükbe fordítják a filmrendezők. Különösen az amerikai filmesekre haragudott: az ő feldolgozásaik mindig „páratlanul rosszak” voltak, jegyezte meg egy alkalommal. (Volt azért olyan – igaz, Európából száműzött – rendező is, aki bocsánatot kért tőle: Fritz Lang bevallotta, hogy nem forgatta volna le A félelem minisztériumát (1944) a pocsék forgatókönyvből, ha szerződés nem kötelezi rá.) Greene filmkritikusként is gyakran bírálta a hollywoodi „rendszert” még a háború előtt, a Spectator hasábjain, s ennek a rendszernek az áldatlan következményeit közvetlenül érzékelhette regényei megfilmesítéseit látva. „Tűrhetetlen”, amit John Ford csinált A bujdosóban (a filmben nem a bujdosó katolikus papnak van törvénytelen gyereke, mint a regényben, hanem az őt üldöző rendőrtisztnek); George Cukor filmje, az Utazások nagynénémmel, „elviselhetetlenül rossz”; „Mr. Otto Preminger kétszer is vett opciót az A Burnt Out Case-re, de végül nem csinálta meg a filmet. Az emberi tényezőt (1980) látván hálát adok istennek, hogy így történt.”

Ugyanilyen rossz volt a véleménye a mostani két újabb megfilmesítés előzményeiről is. A Dmytryk-féle Egy kapcsolat vége (1955) szerinte „katasztrófa” volt, Joseph Mankiewicz A csendes amerikaija (1958) pedig „árulás” („A könyv az amerikaiak vietnami politikája ellen íródott, Mankievicz viszont az amerikaiak vietnami politikáját dicsőítő propagandafilmet csinált belőle” – jegyezte meg egy alkalommal).

Kivételt csupán egy rendezővel tett: Carol Reeddel. Az angol rendező három filmet forgatott Greene írásaiból, egyébként közvetlen szerzői közreműködéssel: A ledőlt bálványt (1948), A harmadik embert (1949) és a Havannai emberünket (1959). Ezekkel a filmekkel meg volt elégedve az író.

Nem csoda: mindhárom jó film, s közülük egy, A harmadik ember filmtörténeti klasszikus, alighanem máig a legjobb film, amely Graham Greene-írásból készült. A második világháború utáni időszakban játszódik, a megszállási övezetekre szabdalt Bécsben, a feketepiaci évek zűrzavarában, ahol nincs törvény, erkölcs és érték, ahol a puszta életben maradás a tét. Jellegzetesen európai vidék ez, a vereség és a tehetetlen belenyugvás földje, a fatalizmus tája. Ennek a világnak az erkölcsi és fizikai poklát festi sötét színekkel, a harmincas évek korai német hangosfilmjeinek expresszivitását felidézve a film, amely így egyszerre krimi, egyszerre erkölcsi példázat a jó és rossz kétségbeejtő dilemmájában vergődő emberről. Menny és pokol adják ennek a filmnek a jelképi pólusait is: a Práter óriáskereke az előbbit idézi, Bécs csatornái, az „odalent” mélyvilága az utóbbit.

Ebbe a bécsi pokolba – a végromlásra jutott Európa jelképe ez – két amerikai száll alá: a „jó” és a „rossz” amerikai. A „jó” amerikai western-regények írója, naiv erkölcsi kódexe is a Vadnyugatról ismert egyszerű értékekből, hősiességből, becsületből, barátságból és hűségből áll össze. Gyerekkori barátja meghívására érkezik Bécsbe, de mire megérkezik, már csupán a temetésére mehet ki: barátját közben halálra gázolta egy autó. De hamarosan gyanút fog: nincs minden rendjén a balesettel. Nyomozni kezd, barátja ismerőseivel találkozik, szeretőjébe beleszeret, egészen addig, amíg ki nem deríti, hogy barátja él, hogy a halálos baleset voltaképpen megrendezett eltűnés volt.

Az is kiderül, hogy barátjának volt miért eltűnnie: ő a „rossz” amerikai, gátlástalan pénzhajhász, kegyetlen és önző maffiózó, aki nem ismer sem istent, sem embert, s aki gátlástalan cinizmussal gyárt ideológiát a maga korlátlan haszonlesésének: a mások élete nem számít, a világ az erőseké és a rámenőseké, a szélsőséges individualistáké. Teszi is, amit vall, ebben az istentől elhagyott világban sátáni önkénnyel dönt életről-halálról: penicillint lop, hígítja, hamisítja, és busás haszonnal továbbadja, nem törődve avval, hogy így halálba küldi a gyógyszerre rászorulókat, köztük számtalan kisgyereket. A „jó” amerikainak végül választania kell barátság és becsület között, s választ is, segít a megszálló hatóság rendfenntartó erőinek, hogy tőrbe csalják gyermekkori jópajtását, sőt végül az ő pisztolylövése végez vele.

Látszatra a jót segítette győzelemre, amikor kitört erkölcsi kutyaszorítójából. Valójában újabb erkölcsi kutyaszorítóba került, hiszen indítékai neki is önzők: barátja életéért megvásárolja barátja kedvesének a biztonságát, s talán szerelmét is. A pokolból egyetlen út vezet: az újabb pokolba.

Poklok, európaiak, karib-tengeriek, ázsiaiak, afrikaiak egyfelől; poklokra szálló, a (többnyire kommunista) Sátánnak ellene mondó amerikai keresztes vitézek másfelől – a Graham Greene-i regényvilág alapképlete, amely az 1950-es évektől vált uralkodóvá műveiben, először ebben a filmben állt össze. (Greene írta a forgatókönyvet, melyet azután regényformában is megjelentetett 1950-ben.) Több későbbi regényéből készült filmben is felbukkan a képlet, például a Peter Glenville rendezte 1967-es Szerepjátszókban, ahol a Smith-házaspár groteszk naivitása és (különösen az asszony) ártatlan bátorsága komikus színben mutatja fel a „jó” és a „rossz” amerikaiság kétarcúságát, a romlatlanság erkölcsi pátoszát és gyakorlati veszedelmeit: a tragikomédiát.

Igazi foglalata mégiscsak az 1955-ös regény volt, A csendes amerikai. Ugyaninnen datálódik Greene politikai rossz híre is, az a bizonyos „Amerika-ellenesség”. Az ötvenes évek elejének Vietnamjában játszódó történet, s benne Pyle, a „csendes amerikai”, aki a végóráit élő francia gyarmati uralom és az egyre erősödő kommunista gerillahadsereg alternatívájaként valamiféle „harmadik erőt” igyekszik hatalomra juttatni, kivívta az amerikai kritika ellenszenvét, sőt felháborodását. A „vörös veszedelem” rémálmától terhes hidegháborús légkörben szinte természetesnek tűnt, hogy a The New Yorker kritikusa „gonosz kis plasztikbombának” nevezze a regényt, s megrója Greene-t azért, mert az írónak „láthatólag nem tetszik, hogy Amerika átvette a világ vezető hatalmának a szerepét”. Mások Amerika-ellenes kliséket emlegettek a regény kapcsán, illetve avval vádolták az írót, hogy könyvével a Kreml malmára hajtja a vizet. (A katolikus Greene persze sohasem volt kommunista, bár kétségtelen, hogy – amint erre Anthony Burgess mutatott rá egy alkalommal – a kommunista eszme rokonszenvesebb volt számára, mint az amerikanizmus, ha másért nem, hát azért, mert a kommunizmus kénytelen-kelletlen a szegénység vallása, ezért – egyebe nem lévén – eszméket és hitet exportál világmegváltás örvén, s nem frizsidereket és Coca-Colát, mint az amerikai szabadság és demokrácia.)

Ehhez a Greene könyve körüli elmérgesedett vitához szólt hozzá három évvel később Joseph Mankiewicz megfilmesítése, mégpedig meglehetősen bizarr formában. A csendes amerikai (1958) – Michael Redgrave játssza benne Fowlert, a hitetlen, kiégett és rezignáltan „semleges” angol újságírót, remekül és emlékezetesen – visszájára fordítja Greene „Amerika-ellenes” mondanivalóját. Pyle-t, aki a regényben a maga politikai meggyőződése, őszinte demokrácia-hite érdekében véres rémtetteknek lesz akart-akaratlan bűnrészese, azaz éppen ártatlansága révén kárhozik el, a film mintegy felmenti a regényben ellene felhozott vádak alól, teljes egészében ártatlannak, egyben az amerikai szabadság és demokrácia hősének, sőt vértanújának nyilvánítja. Greene-t mindez rendkívüli mértékben felháborította: „Már-már azt kell hinnem, hogy a film tudatos támadás a regény és szerzője ellen” – jelentette ki Mankiewicz filmjéről.

Hogy mit szólna Greene A csendes amerikai mostani új filmváltozatához, Phillip Noyce 2002-es munkájához, ezt persze nem tudhatjuk. Az viszont megállapítható, hogy ennek a filmnek sincs szerencséje: harcos Amerika-ellenesség és sértett amerikaiság politikai közhangulatától körülvéve készült el, s éppen akkor, amikor Szeptember Tizenegyedike hirtelen tragikus erővel állította új fénybe mindezt. A próbavetítéseken az amerikai nézők igen ellenségesen fogadták a történetet Pyle-ról, a csendes amerikairól, akinek azért kellett meghalnia, mert politikai-hatalmi céllal beavatkozott egy számára ismeretlen és érthetetlen ország életébe, úgyhogy a forgalmazók bizonytalan időre elhalasztották a film bemutatóját, s csupán a nemzetközi filmfesztiválokon tapasztalt pozitív visszhang, illetve Michael Caine (Noyce filmjében ő alakítja Fowlert, az angol újságírót) kampánya hatására kezdték el végül forgalmazni, egy teljes évvel a film elkészülte után.

Felemás munka született ezúttal is. A regény privát síkja voltaképpen igen bizonytalan egyensúlyozó mutatvány ponyvarománc és erkölcsdráma között: egy idősebb és egy fiatalabb férfi vetélkedik egy nő szerelméért, s vetélkedésük jó és rossz indítékok, feloldhatatlan erkölcsi dilemmák gyilkos gubancába fonja őket, igen hasonlóan ahhoz, ahogyan ezt már A harmadik emberben is láttuk. Noyce filmje mindezt csupán vázlatosan és igen kevés hitető erővel képes elénk állítani, nem kis részben a színészi munka, az alakítások kiegyensúlyozatlansága következtében. Phuong, Fowler vietnami szeretője (Do Thi Hai Yen játssza a szerepét) semmiféle személyiséggel nem rendelkezik, távol-keleti porcelánfigura, a vágy egyáltalán nem titokzatos tárgya, a Pyle-t alakító Brendan Fraser pedig színészileg egész egyszerűen „nem ellenfél” Michael Caine számára. Fowler figurája persze – ahogy mondani szokták – „hálás” szerep, s ezt a lehetőséget alakítója – tehetsége, tapasztalata, és rutinja teljes bevetésével – a legvégsőkig kiaknázza: a film igazából Michael Caine jutalomjátéka, parádés áruminta a kiváló angol színész képességeiből, jelenlétének viszont nincs igazi ellensúlya a filmben.

Felemás érzéseket kelt a publikus sík, a film politikai vetülete is. Leginkább Pyle szerepének és viselt dolgainak a beállításával. Ha Mankiewicz annak idején felmentette a csendes amerikait, Noyce most olyasmiért is elítéli, amivel Greene sohasem vádolta. A regényben Pyle mélységesen, egyben tartalmasan paradox módon ítéltetik meg: igazi bűne éppen az ártatlansága, végső elvetemültsége tiszta jóakaratával azonos. Megmosolyogni való gyerek, önnön politikai meggyőződésének szánalmas balekja, aki valamiképp mégiscsak hőssé magasztosul – legalábbis Fowler szemében, akinek megmenti az életét, s aki halálba küldi őt. A mostani filmváltozatban viszont mintha Costa-Gavras működött volna közre tanácsadóként, legalábbis Pyle alakjának és a film aktuális politikai üzenetének a megfogalmazásában: a csendes amerikairól hamarosan kiderül, hogy naiv őszintesége és gyermeteg hite a haladásban és a demokráciában valójában álca, mely egy elvtelen és könyörtelen CIA-ügynököt takar, aki lelkifurdalás nélkül követ el mindenféle gonoszságot, ha az amerikai érdekek úgy kívánják. Merényletet szervez, robbanóanyagot csempész be az országba, szakadár katonai egységeket képez ki, s mindezt nem magányos idealistaként teszi, mint a regényben, hanem az amerikai követség munkatársaival, manipulátorok jól szervezett csoportjával együttműködve. Így azután Fowlernek sem kell sokat vívódnia, hogy a halálba küldje-e szerelmi vetélytársát vagy nem.

Megismétlődött tehát, igaz, ellenkező előjellel az, ami 1958-ban történt Greene regényével: egy jó kiállítású, atmoszferikus, bár technikailag szokványos eszközökkel, a mai hollywoodi mainstream fogásaival elkészített sikerfilm képében A csendes amerikai ismét áldozatául esett az épp aktuális politikai sematizmusnak: ezúttal a manapság dívó közhelyes Amerika-ellenességnek. Hogy ebben a közhelyben sok az igazság és a jogos indulat, ez kétségtelen; hogy a filmváltozat tetszés szerint értelmezheti át irodalmi alapanyagát, ez elemi jog. Ezért, ha élne, Graham Greene mindössze annyit tehetne, hogy – akárcsak Bendrix az Egy kapcsolat végében – tiltakozik: – Én nem így írtam meg!

Ami önmagában persze nem érv. De hát akárhogy forgatjuk a dolgot, Greene nemcsak másként írta meg, hanem jobban is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/06 26-30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2364