KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Eltékozolt fiúk Szemle előtt
• Pataki Éva: Magyarok Kirgíziában Beszélgetés Mészáros Mártával
• Bori Erzsébet: Szegény ember nem hazudik Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Székely Gabriella: Kocsmai menedékhely Beszélgetés Lukáts Andorral
• Muhi Klára: Pénzforgatás Beszélgetés a filmszakmáról

• Trosin Alekszandr: Vodkapitalizmus Filmlevél Moszkvából
• Bori Erzsébet: Emberszám Európa Filmhét
• Tatár György: Az allegória vége Misztikus horrorfilmek
• Beregi Tamás: Passio diabolica A filmvászon ördöge
• N. N.: Diabolus Digitalis
• Bikácsy Gergely: Róma, sirályok, Pasolini A láthatatlan város
DVD
• Herpai Gergely: Mozi és interakció Beszélgetés a DVD lehetőségeiről
• Lobenwein Dávid: Digitális forradalom
• Pápai Zsolt: Digitális forradalom
• N. N.: A DVD-filmek magyarországi sikerlistája

• Vasák Benedek Balázs: Fekete, fehér, igen, nem Moholy-Nagy László utópiája
• Sándor Tibor: A lázadó masamód Gaál Franciska
KRITIKA
• Báron György: Valahol Kelet-Európában Egy tél az Isten háta mögött
• Karátson Gábor: Ha volnának is hadimasinériák A császár és a gyilkos
• Nádori Péter: Egy nagyon szép Torschluss-pánik Amerikai szépség
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Az Északi-sarkkör szerelmesei
• Bíró László: Szeress, ha tudsz!
• Mátyás Péter: Sivatagi cápák
• Köves Gábor: Hilary és Jackie
• Korcsog Balázs: Anna és a király
• Somogyi Marcell: Árvák hercege
• Elek Kálmán: Zuhanás
• Tamás Amaryllis: Lautrec
• Pápai Zsolt: A Winslow-fiú
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Guvatok, kutyák, pilóták

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

8 nő

Ádám Péter

 

A film egy ismert bulvárdarabnak, afféle vaudeville-nak rangos színészgárdát felvonultató, franciásan szellemes adaptációja. Emellett kacsintás az Agatha Christie-féle krimikre, Alain Resnais-re és persze Hitchcockra, valamint az ötvenes éveket idéző musicalekre (ilyen remek kísérőzenét manapság ritkán hall az ember).

Világtól elzárt villa, egy halott (a ház ura), és nyolc nő – nyolc lehetséges tettes: a feleség (Catherine Deneuve), az áldozat nővére (Fanny Ardant), az anyós (Danielle Darrieux), a kisebbik lány (Ludivine Sagnier), a nagyobbik (Virginie Ledoyen), a feleség testvérhúga (Isabelle Huppert), a szakácsnő (Firmine Richard) meg a szobalány (Emmanuelle Béart).

Nyolc nő tehát, és sorban egymás után mind a nyolc eljátssza – bemutatkozásként meg az alibi igazolásaként – a maga nagyjelenetét, aminek tetőpontján egy-egy sanzont (sanzonparódiát?) is elénekel. És csakugyan: a filmben – amely tulajdonképpen nyolc jutalomjáték – nincs mellékszereplő, csak főszereplő. A nyolc magánszám egyszersmind a szereplők jellemét, alaptermészetét is megvilágítja. Valóságos katalógus a film: női típusok és hisztériák, női remények és fájdalmak, női praktikák és perverziók tárháza. Ahogyan a bulvárdarabokban szokás, a feddhetetlen nagypolgári családról egyszer csak lehull a lepel. Kiderül: senki sem az, aminek látszik, aminek mutatni szeretné magát. Még a termetes szakácsnő, még a szobalány, sőt, a szende kisebbik lány sem, hiszen a film legvégén megtudjuk, hogy… Bocsánat, majdnem kikotyogtam!

És, persze, arra is fény derül, hogy ebben a világban minden csak nyers érdek, önző számítás, lelketlen haszonlesés. De mintha a film ennél sokkal többet markolna. Mintha azt is sugallná, vannak helyzetek, amikor nem érdemes, sőt, talán nem is szabad tudni az igazságot. Hogy az élethez bizony kegyes hazugságok is szükségesek. S hogy játszani szabad, sőt, talán kell is, de ha valaki magával az élettel játszik, annak nemegyszer tragédia a vége… Vagy lehet, hogy a tragikus végkifejlet is része a játéknak, és ebben a sokfelé kacsintó stílusparódiában semmi sem komoly, még a halál sem?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/06 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2587