KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Eltékozolt fiúk Szemle előtt
• Pataki Éva: Magyarok Kirgíziában Beszélgetés Mészáros Mártával
• Bori Erzsébet: Szegény ember nem hazudik Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Székely Gabriella: Kocsmai menedékhely Beszélgetés Lukáts Andorral
• Muhi Klára: Pénzforgatás Beszélgetés a filmszakmáról

• Trosin Alekszandr: Vodkapitalizmus Filmlevél Moszkvából
• Bori Erzsébet: Emberszám Európa Filmhét
• Tatár György: Az allegória vége Misztikus horrorfilmek
• Beregi Tamás: Passio diabolica A filmvászon ördöge
• N. N.: Diabolus Digitalis
• Bikácsy Gergely: Róma, sirályok, Pasolini A láthatatlan város
DVD
• Herpai Gergely: Mozi és interakció Beszélgetés a DVD lehetőségeiről
• Lobenwein Dávid: Digitális forradalom
• Pápai Zsolt: Digitális forradalom
• N. N.: A DVD-filmek magyarországi sikerlistája

• Vasák Benedek Balázs: Fekete, fehér, igen, nem Moholy-Nagy László utópiája
• Sándor Tibor: A lázadó masamód Gaál Franciska
KRITIKA
• Báron György: Valahol Kelet-Európában Egy tél az Isten háta mögött
• Karátson Gábor: Ha volnának is hadimasinériák A császár és a gyilkos
• Nádori Péter: Egy nagyon szép Torschluss-pánik Amerikai szépség
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Az Északi-sarkkör szerelmesei
• Bíró László: Szeress, ha tudsz!
• Mátyás Péter: Sivatagi cápák
• Köves Gábor: Hilary és Jackie
• Korcsog Balázs: Anna és a király
• Somogyi Marcell: Árvák hercege
• Elek Kálmán: Zuhanás
• Tamás Amaryllis: Lautrec
• Pápai Zsolt: A Winslow-fiú
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Guvatok, kutyák, pilóták

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Federico Fellini

Koboldok, kimérák, nők

Piazza Grande

Ardai Zoltán

Fellini emlékcirkuszában mindenki egyéniség.

 

A rumba mindenről tud, nem képes azonban bármiről közvetlenül szólni; léteznek tájékok, amelyeket nem szárnyalhat át. Fellini tanítómesterei közt ott találjuk a rumba szellemét is, de látást nem tőle kapott, és a Fellini-féle emberfauna túlkószál a karneváli körökön. Ha Kubrick Shiningját klinikailag nem ajánlott egy héten át naponta megnézni, úgy a helyzet az Országútonnal vagy a Casanovával is ez. Ám a megmélyülő Fellininél a felszín Fellinije semmivel sem haloványabb (a maga lekövethetetlen figuráival, kiiktatva a fölöttébb egyénített, filmhosszat szem előtt levő szereplőket), főként ami emlékcirkuszának népes társasági szcénáit illeti. A plebejus vagy kombinált miliőjű Fellini-tömegjelenet egyedülálló szellemű és technikájú világszám: újra megérteti az éden elfelejtett természetét.

A mutatvány technikája nagyjából összekészült már a hatvanas évek elején, bizonyos gyerekszem-elvek bevonásával. Amikor a Nyolc és félben először csap magasra a zene, park tárul elő a modern Róma belsejében; pesztonkákat látni, meglepő párokat, matrónákat, repeső koboldokat, kimérákat. (Az éden maradéknyúlványai úgy keverednek itt az újabbkeletű struktúrákkal, mint később a Róma sztráda-képfolyamában.) Amint előreúszunk, egy érettkorú apáca idétlen hirtelenséggel belógatja fejét a képbe, buja mosolyt villant, majd gyorsan elmarad, most már magábaforduló, tésztaképű kislány módján. Mielőtt érdeklődéssel utánakaphatnánk, más lények tolulnak elő, akik máris szintén átadják a helyüket keresztbeingó újabb-féléknek, mielőtt még csak félig-meddig el lehetne számolni velük. A Róma pályaudvari, panzióbeli, utcavendéglői vagy varieté-tumultusában a legtöbb ember nem látszik ambicionálni, hogy képbe kerüljön, inkább a kép kúszik vagy lökdösődik át rajtuk. Egyeseknek útakadály a Fellini-szem, de nemigen törődnek vele: előbukkanó Lombroso-fazon a néző feje fölé meredve felordít, valamiért örömteli ábrázattal, „mit művelsz, Luigi?”, míg kezét magyarázó tartással rázogatja. Őt egy kanonokszerű cimbora karja előrehúzza, és akit nem is láttunk, Luigit sem éri több szó, hanem rögtön valami zabáló Ciriola meg egy sápadt dáma válik fontossá. Efemer történés-csomók közbülső részleteinek vagyunk a tanúi folyvást, de a sok egymást átjáró, egymással össze-hurkolódó szituáció a jelenet egészében pompává, architektúrává összegződik: Ádám és Éva tömérdekféle külsőben és szerepváltozatban együtt van. Itt a félénkek is lenyűgözően félénkek, minden résztvevő viselkedése gátlástalanul saját, és ez egymásért, a Piazzáért van éppen így. A feltünedező pozőrök a pozőrség fenséges mesterei. Fellini nyelve, ebben a bel-műfajban is kétágú kígyónyelv. Egyszerre ad jeleket regresszív gyerekségről (fehér telefonos moziról, fekete pudvás grandezzáról) és ugyanakkor emberforgatagról, amelybe nem vágnak rendet centrumok által kimért etalonok. Egyensúlya közvetlenül belülről, résztvevőiből adódik. Körükben nem visszhangzik „így igaz” meg „nem semmi”, és közülük senki sem köti magát Esmeralda-pirulákhoz. A Piazza könnyed népe az egoizmust megeszi reggelire, a kollektivizmus kaméleonjával viszont a fenekét törli ki.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/12 29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3141