KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Eltékozolt fiúk Szemle előtt
• Pataki Éva: Magyarok Kirgíziában Beszélgetés Mészáros Mártával
• Bori Erzsébet: Szegény ember nem hazudik Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Székely Gabriella: Kocsmai menedékhely Beszélgetés Lukáts Andorral
• Muhi Klára: Pénzforgatás Beszélgetés a filmszakmáról

• Trosin Alekszandr: Vodkapitalizmus Filmlevél Moszkvából
• Bori Erzsébet: Emberszám Európa Filmhét
• Tatár György: Az allegória vége Misztikus horrorfilmek
• Beregi Tamás: Passio diabolica A filmvászon ördöge
• N. N.: Diabolus Digitalis
• Bikácsy Gergely: Róma, sirályok, Pasolini A láthatatlan város
DVD
• Herpai Gergely: Mozi és interakció Beszélgetés a DVD lehetőségeiről
• Lobenwein Dávid: Digitális forradalom
• Pápai Zsolt: Digitális forradalom
• N. N.: A DVD-filmek magyarországi sikerlistája

• Vasák Benedek Balázs: Fekete, fehér, igen, nem Moholy-Nagy László utópiája
• Sándor Tibor: A lázadó masamód Gaál Franciska
KRITIKA
• Báron György: Valahol Kelet-Európában Egy tél az Isten háta mögött
• Karátson Gábor: Ha volnának is hadimasinériák A császár és a gyilkos
• Nádori Péter: Egy nagyon szép Torschluss-pánik Amerikai szépség
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Az Északi-sarkkör szerelmesei
• Bíró László: Szeress, ha tudsz!
• Mátyás Péter: Sivatagi cápák
• Köves Gábor: Hilary és Jackie
• Korcsog Balázs: Anna és a király
• Somogyi Marcell: Árvák hercege
• Elek Kálmán: Zuhanás
• Tamás Amaryllis: Lautrec
• Pápai Zsolt: A Winslow-fiú
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Guvatok, kutyák, pilóták

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Gábor Miklós

Hamlet Trabanttal

Báron György

 

Abban a meseszerűen nagy, négy utcára terpeszkedő háztömbben lakott, ahol a gyerekkorom telt. Néztem időnként a parányi erkélyről, ahogy a kutyáját sétáltatja vagy beül a töfögő Trabantjába. Divatos színészek akkor már nem jártak Trabanttal. Ő nem volt divatos, ő Hamlet volt, a hatvanas évek kétkedő, töprengő „elveszett nemzedékének” - Andrzej Wajdával szólva: a mi nemzedékünknek - a Hamletje. Nem kreatúrája volt ama furcsa, remények és kétségek között hányódó korszaknak, hanem a hőse. (Miként a robbanékony, lázadó Viszockij-Hamlet is a hőse volt az egy generációval későbbi Moszkvának, talán egész Kelet-Európának.)

És a hőse volt - mint később oly fájdalmas, őszinte és pontos önkritikával írja: gyakran téveteg, balga hőse - előző korszakoknak is. Filmvásznon ő testesítette meg a háborút túlélt nemzedékek reményét, amint a Valahol Európában kölyökcsapata élén egy új, jobb világ felé menetel, vagy ahogy a Budapesti tavasz végén, a háború sokkját átélten - mely sorsot a valóságban is átélni kényszerült - áll a meglóduló, nyüzsgő város újraéledő forgatagában, az eljövendő szabadságban reménykedve. Aztán jöttek a sematikus főszerepek, a rendíthetetlen arcélű vállalatvezetők és párttitkárok, nem álltak jól neki, más alkat volt, miként nem állt jól neki - erről maga ír a legélesebb önkritikával - az akkori röpke színházpolitikai szereplés sem, mely soha nem opportunizmusból, mindig hitből fakadt. Az ébredés a rossz álomból, a keserűség ott munkál Hamletjében, s ott a későbbi filmszerepekben, mikor már ismét megtalálta a maga arcát és hangját, egyidőben a magyar film megújulásával. Szabó István szép filmjében ő az Apa, egy nemzedék - az utána következők - eszményképe. Kovács András Falakjában pedig a lázadó, vad Latinovits és a konzervatív Mensáros között ő a korszak kulcsfigurája, a változások mellé álló, a konzervativizmussal szembeforduló megfontolt reform-értelmiségi. Ennek a kornak is - mások mellett - ő volt a hőse.

Aztán valahogy kikoptak a filmekből a hősök, s kikoptak a tűnődő értelmiségiek is. Már senkit nem érdekelt Hamlet. Az utolsó ilyen figurát Herskónál játszotta, az N. N.-ben - vele nemcsak ez a szerep, maga Herskó is búcsút intett -; a film végén a hős autójával a Dunába zuhan, a kor kétségkívül legkiválóbb kritikusa szerint ideje is, az ilyen alakok kora lejárt.

Lejárt, valóban.

Ettől kezdve már csak jelentéktelen szerepekben tűnik fel a vásznon, 1980-ban kerekre zárja a filmes pályáját a Radványi Gézának tisztelgő - s Radványi oeuvre-jét is kerekre záró - Circus Maximusszal, majd a nyolcvanas-kilencvenes években már egyáltalán nem áll a kamera elé.

Eltűnődhetünk a pazarláson. Ám ezt is a javára fordítja: kis színtársulatok, ígéretes vidéki truppok mellé áll, roppant nevével, tekintélyével és tehetségével. Könyveket ír, vagy féltucatnyit; ha nem lett volna minden idők egyik legnagyobb színésze, tudná mindenki, mekkora prózaíró.

Nem öregedett: haja ugyan fehérbe váltott, arcán megszaporodtak a barázdák, mégis, egész alkata, a szeme csillogása valahogy kisfiús maradt; senki nem hitte volna, hogy már a nyolcvanhoz közeledik. Gyönyörű, érett arca volt, akár az idősödő Jean Gabinnek, csak finomabb metszésű, áttetszőbb. Hamlet örök-fiatalon. A világ öregedett ki mellőle: idétlen, koravén lurkók mindenütt. Ő most már mindörökre ott menetel a kölyökcsapat élén, nyitott ingmellel és égő tekintettel, a távoli, kopár horizontot fürkészve, valahol Európában...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/09 02-03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3775