Láttuk mégKüldetés EvianbaFaragó Vilmos
Ha nemzetközi menekültügyi konferencia ült össze a Genfi-tó partján, Evian-les-Bainsben, ötven évvel ezelőtt, 1938 nyarán, akkor ötven év óta tudjuk, hogy a konferencia dolgavégezetlen oszlott szét. Ha az Anschluss utáni Bécsből zsidó vendég érkezett a konferenciára „Ostmark” helytartójának megbízásából, tegyen ajánlatot a bécsi zsidó hitközség képviseletében a világnak: Németország hajlandó fejenként kétszázötven dollárért szabadon bocsájtani zsidó állampolgárait, akkor ugyancsak ötven év óta tudjuk, hogy a küldetés kudarcot vallott. Ha tehát arról készült volna a Szántó Erika rendezte Küldetés Evianba című koprodukciós magyar film, hogy összeült egy menekültügyi konferencia 1938-ban, bécsi vendége pedig szabadító ajánlattal érkezett a jogfosztott ausztriai zsidók képviseletében, tessék izgulni másfél órán át, vajon mit végez a konferencia, és sikerül-e a szabadítás, aligha volna érdemes beülni a moziba. Karinthy Frigyes paródiájára hasonlítana a történet eme változata: a közönség fogadásokat köt a Herczeg Ferenc-dráma Hunyadi Lászlójának sorsára, a nézőtéri kisdiák hazaszalad két felvonás között, kiolvassa a történelemkönyvből, visszaszalad, és megnyeri a fogadást. A tét nagy volna, a feszültség kicsi, mert a történet vége ismert. Ha pedig arról készült volna a Szántó Erika rendezte Küldetés Evianba című koprodukciós magyar film, miért nem történt meg az, amiről tudjuk, hogy nem történt meg (s eme didaxis felé lökdösi is a film készítőit az alapul szolgáló A küldetés című Hans Habe-tényregény), akkor a téthez feszültség is járul, ám a bölcsészkari történelemórák feszültsége ez: felcsigázva ül a hallgatóság, mert jó előadást hall, bőséges okmagyarázattal. A Küldetés Evianba ez esetben mozgóképes változata lesz egy tényregénynek, és illusztratív segítség egy rosszul vizsgázott korszak megértéséhez, érdemesebb volna tehát beülni a moziba.
Csakhogy a Küldetés Evianba rendezője, operatőrje és színészei filmet alkottak. Vagyis: Hűségesek maradván a tényregény cselekményvázához, megszabadultak a nagyobb teherbírású szóbeli epika dokumentumballasztjaitól, kimerítő dialógusaitól, az árnyalatok teljességét kísérő monológoktól. A történet áttetszővé tisztult, informatív súlyait is könnyedén lebegteti, szűkülő-táguló idődimenzióival a manapság mesterkéltségig agyonhasznált flashback technika játszik. Szuverén mű vetül a vászonra, önnön törvényei szerint élő és lélegző.
Elszakadván a tényregény tárgyias szikárságától, a tragikus pátoszig szaladhattak volna: ember a pokolból a dekadens szépségű fürdőhelyen, magányos hős a mondén nyüzsgésben, a megváltás kudarcában is fölmagasztosuló modern Krisztus. Nem szaladtak idáig, óvatosan mozognak, a lélek tájait keresik, lírai hangon beszélnek. A képek opálos fényben derengenek; dallamot vél hallani a néző: lágy hullámút, makacsul kitartót.
Lírába oldván a történést, elemelkedtek az akkori érvénytől, s az „eviani szituáció” mai érvényére asszociáltatják a nézőt. Gyászos századvégünkre, amelyben többen vannak a jogfosztottak és földönfutók, mint valaha voltak, s diplomata-hadak élnek abból – egészen jól –, hogy „menekültügyi szakértőkké” képezték magukat. Az aktuálpolitikai képzettársításon túl borús tűnődnivalói támadnak a nézőnek általában az emberről, akit sárkányfogveteménynek nevezett Vörösmarty, pedig nem is sejtette előre a genocídium huszadik századi brutális, fondorlatos változatait.
Amikor a bécsi küldött, Heinrich von Benda professzor hazafelé utazik, és kinézvén a vonatablakon búcsúpillantást vet a szépséges közönnyel elsuhanó európai tájra, még egyszer azt kérdezi a néző: hol látta már e színész – Klaus Abramowski – bánatos-barna zsidó szemeit. Aztán magyar család száll be a kupéba, apuka-anyuka, ragyogó mosolyú kisfiúval, s amikor Gyurikaként mutatkozik be a fiú a professzor úrnak, nem kérdezi már a néző, hol látta e gyerekszínész – Nagy Zoltán – mosolyát, mert egy korábbi Szántó Erika-film, az Elysium Gyurikájára ismer rá, a bánatos-barna szemek viselőjében pedig a színészre, aki az Elysium Gyurikával kísérletező SS-orvosát játszotta ugyanoly hitellel akkor, mint a Küldetés Evianba zsidó orvosát most. Amiből nem arra a banalitásra következtet, hogy lám, csak szereposztás dolga: üldöző vagy üldözött-e az ember; hanem arra, hogy lám, életművet épít a rendező, a darabok szerves és nem is oly rejtett egymásba játszásaival. Az pedig filmtörténet immár, hogy feltűnik egy epizódszereplő, élete utolsó szerepében: Ruttkai Éva Selma Selig kisasszonyt játssza, a menekültek szerényen buzgó patrónáját, béna karú, beteg vénkisasszonyt, és valóban béna karú és valóban beteg, csak az arca fiatal és egészséges, ahogy felragyog a fáradtság vonásai mögül az utánozhatatlan Ruttkai-mosoly.
A Filmvilág kínosan ügyel arra, hogy bírálatai a bemutatókkal egy időben jelenjenek meg. Ez esetben váratlan forgalmazói lépés játszotta ki a szerkesztőség figyelmét: a Küldetés Evianbát előzetes bejelentés nélkül tűzték műsorra, talán az Anschluss ötvenéves évfordulójának számukra is váratlanul fölfedezett aktualitása okán. A bemutató március közepén volt, jómagam március 19-én láttam a filmet, a pesti Vörösmarty moziban. Abszolút moziidő: szombat negyed öt, ebéd után, esti színház és tévéműsor előtt. Megszámoltam magunkat, nyolcvanvalahányan voltunk; mire ez a Filmvilág-szám, benne a jegyzetemmel megjelenik, még ennyien sem lesznek, vagy talán műsoron sem lesz a film. Pedig érdemes volt beülni érte a moziba.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1135 átlag: 5.5 |
 |
|
