KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/március
KRÓNIKA
• N. N.: Új Budapesti Tizenkettő
• N. N.: Képtávíró
• (X) : III. Laterna Magyar Filmhét

• Bikácsy Gergely: A vétlen kamera Bresson filmszázada
• Schubert Gusztáv: Történelem a föld alatt magyar film, magyar krónika
• Jeles András: Büntető-század-napló
• Lengyel László: Csendőrvilág Magyarországon Kakastollas filmek
• Margócsy István: A kép-mutogató A napfény íze
• Tamás Amaryllis: Misszió Rabostóban Beszélgetés Ember Judittal
• Király Jenő: Szép remények, elveszett illúziók Multiplex esztétika I.
• Varró Attila: Árvák a tájfunban A kilencvenes évek tajvani filmjei
• Bori Erzsébet: Ázalék A lyuk
• Karátson Gábor: Tájkép-mozi A bábjátékos
• Köröspataki Kiss Sándor: Puszán, az elszánt Ázsiai filmek fesztiválja
MÉDIA
• Sós B. Péter: Megafúzió: mi változik? Az AOL és a Time Warner

• Zalán Vince: Otthontalanok otthona: filmtöténet Filmnapló
KÖNYV
• Horányi Özséb: Jeltan félmúltban Szilágyi Gábor: elemi KÉPtan elemei
KRITIKA
• Báron György: Káromkodások kora Anyád! A szúnyogok
• Galambos Attila: Jószándékal kikövezve Rosszfiúk
• Hirsch Tibor: Keresd a nőt, aki keres! A mi szerelmünk
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Isteni játék
• Báron György: Isten látja lelkem
• Hungler Tímea: A függőkert
• Békés Pál: Mindenütt jó
• Takács Ferenc: Egy sorozatgyilkos nyara
• Tamás Amaryllis: A 200 éves ember
• Kis Anna: Kettős kockázat
• Sárdy Richárd: Pár-baj
• Köves Gábor: A csontember
• Varró Attila: A szörny
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Hullámvasút

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Brit Brigantik

Brit bűnfilmek

A világ tetején

Varró Attila

Az Olimpia óta a brit főváros újfajta bűnügyi filmek fellegvára lett.

Újabb zsánerhullám emelkedik mind magasabbra az elmúlt esztendő brit filmfelhozatalában, markáns közös vonásokkal, szinte kizárólag elsőfilmes (író)-rendezőknek köszönhetően, akik szemében a közelmúltban átrendeződő városkép újfajta bűnfilmek színterévé vált. Az ezredfordulón megindult felhőkarcolóláz (melyből olyan építészeti kuriózumok sarjadtak, mint az Uborka becenevet viselő irodaépület vagy a 230 méteres Heron-toronyház), ami a tavaly átadott „Shred”-del, az EU jelenlegi legmagasabb épületével, érte el csúcspontját, valamint az Olimpia folytán lezajlott jelentős átépítések (középpontban a heves indulatokat kiváltó ArcelorMittal Orbit kilátójával) Londonból röpke egy évized alatt ultramodern metropoliszt varázsolt. A City éjjeli óriástotáljain az ódon műemlékek eltörpülnek az üvegacél monstrumok tövében – neonfényű látképe pedig mára kötelező összetevője, sőt esetenként egyik főszereplője a brit bűnfilmeknek. Az All Things to All Men, a Welcome to the Punch, az I against I, a Kolibri-kód vagy az olimpiai felhajtás közepette formát öltő Boyle-opusz, a Transz a műfaj új arcát mutatják meg a nagyközönségnek, merészen szakítva a szocreál bűndrámák brit tradíciójával (amelyből tavaly számos rendszerbíráló darab került ki a Plan B-féle iLL Manors hoodie-tablójától a Twenty8k gettókrimijéig) vagy akár a korábbi trendet jelentő Guy Ritchie-féle posztmodernnel (amelynek kimúlását olyan friss kudarcot bizonyítják, mint a Comes a Brighter Day heist-komédiája). A hőzöngős zsánerirónia helyébe komor dráma kerül, a szűkszavú gengszterhősök ádáz nyomozókkal (All Things to All men, Welcome to the Punch) vagy mindenre elszánt civilekkel (I against I, Trance) keverednek elkeseredett párharcba, a bohókás stílkavalkádot pedig egy feszesebben, fegyelmezettebben komponált urbánus látványvilág váltja fel. Mintha csak a korszerű amerikai városképpel a kurrens amerikai zsánerkép is otthonra talált volna a gyilkos ígéretek, meccspontok és gyönyörű mocsokságok Londonjában: a legfrissebb generáció példaképeit elsősorban Michael Mann és a Szigorúan bizalmas jelentik – utóbbit az All Things to All Men több ponton konkrétan megidézi, előbbi életművét a Welcome to the Punch (Szemtől szembe) és az I against I (Collateral) használja sorvezetőül.

A friss hajtások legjellemzőbb vonásait két klasszikus brit zsánererény, a passzív, kiszolgáltatott bűnprotagonista és a vérprofi heist-akció nemzeti motívumainak felelevenítése és átrajzolása jelentik. Az 50-es években (komoly késéssel) megszülető klasszikus brit gengszterhős kezdettől közelebb áll a noir-árnyalatokhoz, főként annak köszönhetően, hogy a celluloid-alkaponék bűncézáraival szemben a megváltó nagy dobásban hisz és akciói során saját érzelmei jelentik rá a fő veszélyt. Míg azonban a hajdani Stanley Baker-bűnfilmek esetében mindössze a gengszteridentitás került kereszttűzbe (profi bűnöző vagy szerelmes kisember), az ezredforduló főhőseinél már a személyiség totális káosza kavarog. Összemosódnak vagy akár felcserélődnek a törvényesség pólusai, önbíráskodó, sötét lelkű rendőrhősök kergetnek bosszúvágytól rendőrt játszó bűnözőket (Welcome to the Punch, All Things to All Men), piti szerencsejátékos kényszerül maffiagyilkos-szerepbe, miközben a célpontját jelentő profi killer ugyanabból a megbízásból rá vadászik (I against I), alvilágba keveredett kívülállók küzdenek egyszerre zsákmányért, túlélésért, valamint kegyetlen emlékeikkel (Kolibri-kód, Transz). A hajdani személyiségkrízis mára tudathasadássá durvult, miként az I against I kétértelmű címe is jelzi (a filmben egymást hajszoló páros neve egyaránt I-vel kezdődik), ezek a hősök főként saját éjfekete énjükkel keverednek párharcba – valamennyi filmen végigvonul a kettős személyiség motívuma, legyen hordozója Mann-féle rabló-pandúr tükröztetés vagy a Memento mentál-noirjának önmagát leleplező gyilkosa. Mintha csak az ezredfordulós városképek gigantikus tükörfalai ezernyi darabra tördelnék, torzítanák az éjszakáikban élő bűnözőket, útvesztőikben saját magukat vesztenék el – a mai brit bűnfilm alkotói nem csupán a pszicho-thrillerekben találnak új közegre, de egyenesen a modernista gengszterhagyomány (Point Blank, Performance) marsallbotját rejtegetik a tarsolyuk mélyén.

Tekintve, hogy a brit gengszterfilmek késő 50-es, kora 60-as évekbeli fénykorukban szinte kizárólag független ministúdiók égisze alatt készültek, aligha meglepő, hogy a műfajon belül főként a heist-történetek virágzottak. Az egy-két nagy dobással bőséges bevételt szerző alkalmi társulások előszeretettel dolgozták vászonra egy-két nagy dobással bőséges bevételt szerző alkalmi társulások rablómeséit, még annak ellenére is, hogy a bűn zsoldja rendszerint börtön és halál a finálékban. A brit gengszterfilmet azonban saját néplélektana is a heist felé vonzotta: a bravúros rablások ugyanis épp azokat a (bűnöző)erényeket dicsőítették, amelyekkel szívesen azonosultak a szigetország mozilátogatói, úgy mint kemény és profi munka, csapatjáték és önmegtartóztatás, precizitás és alapos felkészültség. Nem véletlen, hogy a heist fénykorban szinte kivétel nélkül (ex)katonák (The Good Die Young, Prize of Arms, Payroll, The Day they Robbed the Bank of England) állnak össze egy-egy pénzes melóra Nagy-Britanniában. A peremlakó, nyomorgó veteránokat, dezertőröket nem csupán kiszolgáltatott szociális helyzetük jogosította fel a rajtaütésekre (lásd a Kolibri-kód kortárs verziójának afganisztáni katonaszökevényét), de kiváló (ki)képzettségük is – a League of Gentleman kis remekművének harctéri specialistái egyenesen ismét „bevonulnak”, hogy a leszerelt ezredes vidéki házában és parancsnoksága alatt zavartalanul felkészülhessenek a békeidős bevetésre saját társadalmuk ellen. A britek hagyományos vonzalma az évezredes osztályrendszerhez a 20. század káoszában többek közt a heistben nyert igazolást (míg az amerikai modell a mob-filmek képében állította ugyanazt pellengérre, lásd a Joe Macbeth vagy a No Orchids for Miss Blandish bűndiktatúráit): a siker egyetlen esélye a feltétlen engedelmesség, az egyéni érdek alárendelése a közös célnak és az önmegtartóztatás – a kudarc végső oka pedig kizárólag ezek bármelyikének megtagadása, nem ám vakvéletlen vagy bravúros hatósági közbelépés.

A tavalyi londoni olimpia gigantikus kísérlete a nemzeti identitás világméretű demonstrációjára (egyben újrastabilizálására az állampolgárokban) szinte szükségszerűen elevenítette fel a klasszikus heist-motívumot, ezúttal azonban az ezredfordulós nyitány kiemelkedőbb darabjaival ellentétben (Szexi dög, Banki meló) a rablóakciók cél helyett eszközzé váltak, a műfaji hangsúlyt áthelyezve gengszterfilmről a thriller felé. A nagy zsákmány továbbra is ott ragyog a főhősök kartávolságában, de az elmúlt év fél tucat brit zsánerpéldájából csupán egyetlen használja a hagyományos heist-struktúrát: az All Things to All Men félidőben végrehajtott bravúros felhőkarcolós rajtaütése ugyanakkor csak ürügy a cselekményben, amelynek korrupt nyomozóhőse londoni csúcsmaffiózót zsarol bele az akcióba, hogy csapdába csalhassa vele a hőn állított magányos szuperbűnözőt. Legyen az a Transz festménylopása, a Welcome to the Punch bankrablása a Canary Wharf egyik toronyházában (vagy akár a Comes a Brighter Day túszkomédiába fulladó ékszerbolti rajtaütése), a heist immár nem a posztmodern elődök happy endre ítélt vágyálma – épp ellenkezőleg, egy rémálom kezdete a filmek nyitányában, egyfajta katalizátorként szolgál a főhős paralizálódásához, súlyos testi-lelki traumát okozva (Boyle-nál amnézia, a Punchban maradandó lábsérülés formájában). A mesés zsákmány manapság nem a közösségi szellem, összetartás és fegyelmezett önmérséklet diadala, ami oly naggyá tette Britanniát (bármilyen hűvös precizitással és szakértelemmel is hajtják végre, híven a zsánerhagyományokhoz) – inkább a téboly, magány és széthullás műtárgyai csiszolatlan gyémántoktól drágakövekkel kirakott antik pillangóbrosson át becses Goya-festményig. Amennyiben a friss bűnfilmek felhőkarcolói a társadalmi felemelkedés gyors lehetőségét jelképezik a törvényen kívüli hősöknek (akcióik rendre toronyházakban zajlanak gengszter-heistoktól a Kolibri-kód igazságosztó leszámolásáig), nem csupán csalóka tükörfelszínük beszédes üzenet, de a kincseiket rejtő kiüresített, jéghidegre világított, geometrikus enteriőrök világa is – a légüres tereké, egyformán távol sikátoroktól és csillagoktól.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/06 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11444