KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/március
KRÓNIKA
• N. N.: Új Budapesti Tizenkettő
• N. N.: Képtávíró
• (X) : III. Laterna Magyar Filmhét

• Bikácsy Gergely: A vétlen kamera Bresson filmszázada
• Schubert Gusztáv: Történelem a föld alatt magyar film, magyar krónika
• Jeles András: Büntető-század-napló
• Lengyel László: Csendőrvilág Magyarországon Kakastollas filmek
• Margócsy István: A kép-mutogató A napfény íze
• Tamás Amaryllis: Misszió Rabostóban Beszélgetés Ember Judittal
• Király Jenő: Szép remények, elveszett illúziók Multiplex esztétika I.
• Varró Attila: Árvák a tájfunban A kilencvenes évek tajvani filmjei
• Bori Erzsébet: Ázalék A lyuk
• Karátson Gábor: Tájkép-mozi A bábjátékos
• Köröspataki Kiss Sándor: Puszán, az elszánt Ázsiai filmek fesztiválja
MÉDIA
• Sós B. Péter: Megafúzió: mi változik? Az AOL és a Time Warner

• Zalán Vince: Otthontalanok otthona: filmtöténet Filmnapló
KÖNYV
• Horányi Özséb: Jeltan félmúltban Szilágyi Gábor: elemi KÉPtan elemei
KRITIKA
• Báron György: Káromkodások kora Anyád! A szúnyogok
• Galambos Attila: Jószándékal kikövezve Rosszfiúk
• Hirsch Tibor: Keresd a nőt, aki keres! A mi szerelmünk
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Isteni játék
• Báron György: Isten látja lelkem
• Hungler Tímea: A függőkert
• Békés Pál: Mindenütt jó
• Takács Ferenc: Egy sorozatgyilkos nyara
• Tamás Amaryllis: A 200 éves ember
• Kis Anna: Kettős kockázat
• Sárdy Richárd: Pár-baj
• Köves Gábor: A csontember
• Varró Attila: A szörny
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Hullámvasút

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Reif Larsen: T. S. Spivet különös utazása

Lemenni a térképről

Vajda Judit

Egy koravén főhős segíthet abban, hogy az olvasó ifjú maradhasson.

Brian Selznick A leleményes Hugo Cabret című könyvét olvasva ismét mindannyian gyerekké válhattunk, hiszen a regény többek közt a mozi hőskoráról szól, a film varázsa pedig mindenkit gyerekké változtat. Reif Larsen T. S. Spivet különös utazásának főhőse szintén egy koravén, 12 éves kisfiú, aki a gyerekkor nosztalgiáját ébreszti fel bennünk, ám ő inkább az olvasóban rejtőző kiscserkész énre hat.

További hasonlóság a két, első blikkre gyerekkönyvnek tűnő mű között a befogadás mikéntje, hiszen mindkét kötet bonyolultabb annál, mint hogy egyszerűen, a sorokat balról jobbra, fentről lefelé olvasva lehessen haladni benne. A Cabret-könyv mozgóképet imitáló, csodásan kidolgozott, illusztráció helyett sokkal inkább a szöveggel egyenrangú elemként működő fekete-fehér grafikáival tett az olvasói interaktivitásért – ugyanezt Larsen azzal éri el, hogy (az egyéb képek mellett) a margót arra használja, hogy a főhős ábráinak, rajzocskáinak, térképeinek és a főcsapást kísérő magyarázatainak, kommentárjainak adjon helyet. Szaggatott vonalak és nyilak jelzik, hogy a betoldást mikor kell sorra kerítenünk, de mindez természetesen kezelhető teljesen szabadon is. Kivéve, ha esetleg ki akarnánk hagyni egy széljegyzetet, mert a szerző van, hogy cselesen ide helyez el egy-egy rendkívül fontos információt.

A leleményes Hugo Cabret mellett a T. S. Spivet különös utazása szoros rokonságot mutat az Amélie csodálatos élete című filmmel is (nem is csoda, hogy az Amélie rendezője, Jean-Pierre Jeunet rendezte a filmadaptációt). Amélie-hez hasonlóan T. S. Spivet is kívülálló, megfigyelő figura, szimpatikus hóbortokkal, bogarakkal („Egyszerűen a vérünkben van, hogy valaki mást tanulmányozzunk, miközben elhanyagoljuk önmagunkat?” – fogalmaz T. S.). A térképrajzoló kisfiú, aki nagy útra indul, mikor megnyer egy díjat a Smithsonian Intézetnél, a fiatal lányhoz hasonlóan kapcsolatba kerül másokkal, bekerül mások világába, és itt is kibontakozik egy másik történet, amit a főhős sztorijának köszönhetően, abba elrejtve ismerhetünk meg. Amélie különcségének fő okaként a film azt jelölte meg, hogy állítólagos szívproblémája miatt elkülönítve nőtt föl. T. S.-nél is van egy ilyen, origót jelentő őstrauma (a könyv elég korai szakaszán kiderül, hogy meghalt az öccse: az „amíg élt” szavakat különösen megrázó annak tudatában olvasni, hogy egy 12 éves fiú fiatalabb testvéréről van szó), itt viszont sokkal kevésbé eldönthető, oka-e mindez a kisfiú kényszerességének és ebből fakadó tehetsége kibontakozásának, vagy egyszerűen csak felerősíti. Mindenesetre ebből a szomorú életrajzi adatból következik, hogy az egyes szám, első személyben megírt könyvet áthatja a nosztalgia (hiszen T. S. nagyon szerette az öccsét, emiatt sokszor emlékszik vissza rá), amitől még közelebb kerül az olvasóhoz, aki a gyerekkori történeteket olvasva amúgy is nosztalgikus hangulatban közelít a leírtakhoz.

Kézenfekvő lenne a gondolat, hogy egész Amerikát átszelő, Montanából Washingtonba tartó utazása végére a főhős egyfajta fejlődésen megy át, így a T. S. Spivet különös utazása értelemszerűen a gyerekfigura felnőtté válásáról mesélő fejlődésregényekhez sorolódna. T. S. azonban már az elején felnőtt, egy koravén kis zseni, így útja épp fordított: nem felnőtté, hanem gyerekké válik, visszatalál öccse halála és felnőttes hobbija miatt túl korán elvesztett-elhagyott gyerekkorába. Ezzel a gesztussal pedig a szerző még inkább azt üzeni nekünk, hogy maradjunk gyerekek, amíg csak tehetjük. Erre nézvést pedig még receptet is kapunk a könyvből – ha útmutatása nem is túl pontos. A pikareszk regény egyik felnőtt mellékalakja mondja ki (nem is sejtve, mennyire rászorul T. S. erre a tanácsra): „A világ magasról szarik rád, de ha belekapaszkodsz abba a vacak kis tizenhat évbe, amíg csak élsz, akkor szépen elboldogulsz.” Mivel a tanácsot adó férfi korban sokkal közelebb áll a felnőtt olvasóhoz, illetve mert alaposan rálicitál T. S. valódi életkorára, felmerül a gyanú, hogy a szerző ezzel inkább nekünk akar üzenni, tizenhat esztendőben határozva meg a boldog évek felső határát. Mivel ez már jócskán túl van a gyerekkoron, levonhatjuk a következtetést: ha gyerekek nem is, de fiatalok örökké maradhatunk.

 

Sanoma Budapest Kiadói Rt., 2013


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/10 54-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11929