KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/március
KRÓNIKA
• N. N.: Új Budapesti Tizenkettő
• N. N.: Képtávíró
• (X) : III. Laterna Magyar Filmhét

• Bikácsy Gergely: A vétlen kamera Bresson filmszázada
• Schubert Gusztáv: Történelem a föld alatt magyar film, magyar krónika
• Jeles András: Büntető-század-napló
• Lengyel László: Csendőrvilág Magyarországon Kakastollas filmek
• Margócsy István: A kép-mutogató A napfény íze
• Tamás Amaryllis: Misszió Rabostóban Beszélgetés Ember Judittal
• Király Jenő: Szép remények, elveszett illúziók Multiplex esztétika I.
• Varró Attila: Árvák a tájfunban A kilencvenes évek tajvani filmjei
• Bori Erzsébet: Ázalék A lyuk
• Karátson Gábor: Tájkép-mozi A bábjátékos
• Köröspataki Kiss Sándor: Puszán, az elszánt Ázsiai filmek fesztiválja
MÉDIA
• Sós B. Péter: Megafúzió: mi változik? Az AOL és a Time Warner

• Zalán Vince: Otthontalanok otthona: filmtöténet Filmnapló
KÖNYV
• Horányi Özséb: Jeltan félmúltban Szilágyi Gábor: elemi KÉPtan elemei
KRITIKA
• Báron György: Káromkodások kora Anyád! A szúnyogok
• Galambos Attila: Jószándékal kikövezve Rosszfiúk
• Hirsch Tibor: Keresd a nőt, aki keres! A mi szerelmünk
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Isteni játék
• Báron György: Isten látja lelkem
• Hungler Tímea: A függőkert
• Békés Pál: Mindenütt jó
• Takács Ferenc: Egy sorozatgyilkos nyara
• Tamás Amaryllis: A 200 éves ember
• Kis Anna: Kettős kockázat
• Sárdy Richárd: Pár-baj
• Köves Gábor: A csontember
• Varró Attila: A szörny
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Hullámvasút

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Angyali üdvözlet

Élet-balett

Lukácsy Sándor

 

A Vanitatum vanitas költője nálunk az első, aki belenézett az emberlét legsötétebb mélységeibe. A vers csupa kijelentő mód, pőre állítások sorozata; az indokolást – történetnyomozásai alapján – később fogalmazza meg Kölcsey. Abban is első, hogy nyelvünkön a legkorábban írta le a történetfilozófia szót.

A história (és némileg a kozmológia) lapjait forgatták Kölcsey folytatói is: Vörösmarty, Eötvös, Madách. Leírva állt előttük a rettentő tanulság: nincsen remény. Ha feloldást sugalltak a küzdés eszméjével, azt mint nemzeti költők tették: elvégre sem a száz tennivalójú reformkornak, még kevésbé a Bach-korszak leköpött magyarjának nem mondhatták (Shakespeare-rel): ess kétségbe!

Jeles András szuverén módon gondolta újra nagy elődei töprengéseit. S eljutott ő is egy kijelentő módig.

„Hangyafészek”, „patkánycsoport”, „kakas viadal”, „hagymáz”: ezek és ilyenek voltak Kölcsey állításai. Jeles András, ha lehet, még keserűbben minősít: „árnyékszék”, „bűnbarlang”, „gonosz világ”. Rongyos és gyáva nép marakodása; látványban (rendező, operatőr és díszletmester káprázatos látvány-szín-mozgásszekvenciáiban): szeméttelep, rongyhalmaz, torz pofák, szétvetett combok, hullamező és vér. Vércsík Miltiádész asszonyának arcán, vérmocsok Tankréd kendőjén, vér – kádnyi – a guillotine alatt, vér kézen, ágyékon, sziklán, várfalon, vér serked az anyaföldből is. Ez történelmünk. Vagy inkább a condition humaine. A lét maga.

Jeles Andrásnak voltaképpen nincs szüksége történelmi igazolásra. A küzdelem nála eldőlt, mielőtt megkezdődött volna, s a firtató szavakat – Megy-é előbbre majdan fajzatom? – a film Ádámja némileg hitetlenül, madáchi penzumként mondja.

Ebben a filmben nincs küzdés, nem is lehet, mert az Úr értelmetlen zsarnok: hitvány szeszélyből tilt, és bosszúja gyermekekre – zöld és tiszta, rousseaui-i liget ártatlan lakóira – uszítja rá a husánggal hadonászó, huligán Halált, méltó bérencét rikácsoló urának. A küzdelem eldőlt; itt csak meghalni lehet. Jeles András nemcsak azért tartott meg mindössze ötöt Madách történeti színeiből, hogy műve ne haladja meg a szokásos filmterjedelmet. Amit el akart mondani, elmondta a hegeli triádok geometrikus cicázása nélkül, elmondta öt ütemben, s miután minden eszmény – haza, vallás, szerelem, forradalom, tudomány – visszájára fordult és átokká vált, miután Krisztus öt sebe – Madáchnál ismeretlen merészséggel – kicsúfoltatott, miután végső summázatként – mintegy Kölcsey verséből – egy óriáspatkány is megjelent: a londoni színnel be lehet fejezni. Reménysugarat immár nem ád semmilyen – jó vagy rossz – falanszter, s az emberélet eszkimó fagy nélkül is mint silány eszkimó-lét mutatkozik meg. És egyáltalán: ahol Isten szörnyű szolgája, a Halál a fő protagonista, mi jöhetne még a londoni szín haláltánca után?

Az ébredés: űr-csupasz sziklán fekszik két pucér pondró, fázósan összebújva két meztelen gyermek, kiket földhöz lapít az Úr rikácsoló szava: Bízva bízzál!

Lucifer – maga is gyermek, szőke, lányhajú, szép, szinte csak abban különböző a gyermek Ádámtól és Évától, hogy rezignált tudásával kissé koravén – ironikusan megismétli a szavakat: Bízva bízzál!

A film, a keserűségében végtelen film itt véget érhetne, hogy átvegye uralmát mindenek felett az idő homokja... Jeles András azonban még egyszer megismételteti az Úr biztatását: a Halállal. Szószaporítás? Nem! A Halál szavait Ádám félig fölemelkedvén (mint a Sixtusi kápolna freskójának Ádámja, a teremtés szűz pillanatában): szembenézve fogadja. Ennyit tehetünk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6322