KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 31. Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Sodrásban
• Jeles András: Szemlélődés Játékfilmek
• Forgách András: A megtalált színész Játékfilmek
• Muhi Klára: Háromgarasos mozi Kisjátékfilmek
• Gelencsér Gábor: Romvirág Dokumentumfilmek
HORROR
• Varró Attila: Amerikai gótika Kosztümös horrorfilmek
• Pápai Zsolt: Rémségek kicsiny falva Az Álmosvölgy legendája

• Király Jenő: Rovareposzok Multiplex esztétika II.
ANIMÁCIÓ
• Reisenbüchler Sándor: A tengeralattjáró sárga mosolya A Beatles-kor alámerülése
• Kemény György: Öö Észt és lengyel animáció
• Hegyi Gyula: Kockáról kockára

• Bóna László: Bukás a győzelembe Sport a filmben
• Ardai Zoltán: Tüzes aréna Kokó és a média
• Zalán Vince: A tehetetlenség melankóliája Filmnapló
KÖNYV
• Kelecsényi László: Bővített újratermelés Filmlexikon
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Magára maradt történet Jadviga párnája
• Fábry Sándor: Apád, anyád Mindent anyámról
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Szomorú vasárnap
• Déri Zsolt: A John Malkovich-menet
• Pohl Péter: Az élet egy füttyszó
• Turcsányi Sándor: Taxi, Madrid
• Gervai András: Alice és Martin
• Pápai Zsolt: A part
• Vidovszky György: Hurrikán
• Lévai Zsuzsa: Stuart Little, kisegér
• Mátyás Péter: A bennfentes
• Tamás Amaryllis: Hálószobák és előszobák
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Kolóniák

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Bohémélet

Helsinki az egész világ

Koltai Ágnes

Aki Kaurismäkinek Shakespeare és a Hamlet sem volt szent – miért volna hát az Henri Murger, Puccini és a Bohémélet? Ugyan miért volna otthonosabb Párizs Helsinkinél, mert vagy százötven esztendeje pénztelen bohémek, sóvár dilettánsok és nagyreményű művészek fészke? Ha az is, illúziók nélkül vessük rá kíváncsi tekintetünket. Valahogy úgy, ahogy egykoron (virágkorában, a késő harmincas években) Brassai tette: a szürkét szürkének, a romlottat romlottnak, a mocskosat mocskosnak lássuk. Kamerával a kézben véletlenül se vétsük el a szürke egyre deprimálóbb árnyalatát, mert egy bizonyos szögből a bohém Párizs rettentően durva és fakó.

Ahogy az Éjszakai Párizs és a Titkos Párizs Brassaijának volt bátorsága nem egyszerűen fekete-fehérben, hanem szürkében megmutatni a művészet fővárosának kongó ürességét, úgy araszol ebben a nyomasztó színtelenségben Kaurismäki kamerája is. A történet egyszerre múltszázadi és mai: a romantika még csak meg sem érinti, a zseni hamis kultusza, a halál pátosza és a művészet mindenhatósága nem ejti rabul a rendezőt. A párizsi háztetők némák, a hónapos szobák idegtépően hidegek, a tüdőbaj pedig prózaian ocsmány betegség. Ráadásul bele is lehet halni. Nem csak amúgy úriasszonyosan, finomkodva, mintegy menekülve az élet terheitől, nem szenvedve, kiköhögve az utolsó leheletet.

Fekete-fehér filmet manapság független amerikaiak, a Jarmusch-iskola és Aki Kaurismäki készít. Elvből, pimaszkodó, tüntető szerénységből, mert a világ túl színes. Élőben és a filmszínházban is. Kaurismäki a homályt kedveli, a fáradt árnyakat, az elmosódó vonásokat, a tört mosolyokat, a kopottas érzületeket. Menjen bárhová is a világban, mindenüvé magával viszi Helsinki fagyosságát, ólmos-hideg színét. Előző filmje, a Bérgyilkost fogadtam Londonban játszódik, a Bohémélet Párizsban, de mindkét várost finn filmjeinek rideg atmoszférája, Helsinki kékes fagyossága járja át. Hősei belülről vacognak. Belebetegszenek a város átfűthetetlen hűvösségébe.

    Az egész világ Helsinki: zord, idegen és magányos – legalábbis Kaurismäki hőseinek. Akad ugyan néhány otthonos kávéház és kiskocsma, ahol oda lehet dőlni a pultra, és a kávé meg a snapsz mellé egy majdnem kedves mondat is dukál, ám ez kevés. Nem a boldogsághoz, csak az élethez. És pénz sincs mindig a melengető italra.

Aki egyetlen Kaurismäki-filmet látott, látta az összesei, aki egyet sem látott, de megnézte Jarmusch Éjszaka a földön című filmparódiájának utolsó epizódját, pontosan tudja, milyen rendező ő. Szűkszavú. Kimért. Szarkasztikus.

A Bohémélet blazírt film, a legnagyobb tragédiák is valamiféle csendes esetlenséggel történnek meg. Rodolfo, a festő Albániából jött, mindenféle okmány, elfogadható irat és indok nélkül éhezik Párizsban, Marcel francia költő, Schaunard ír zeneszerző. Összeismerkednek egy olcsó bárban, néha meglátogatják egymást, valamiféle étel is kerül az asztalukra, majd letaglózottan visszahúzódnak saját fészkükbe. Zokszó nélkül viselik sorsukat. Tán maguk sem hisznek tehetségükben, csak azt tudják, hogy másmilyen életet nem akarnak. Kaurismäki egyszerre több történettel játszik el: megeleveníti Henri Murger regényét, a Bohéméletet, amely az író élettörténete, s amely később Puccini szabad prédájává vált, és ezt a deromantizált históriát felfrissíti egy mai életdrámával. Az albán Rodolfo az újkeletű kelet-közép-európai invázió szimbóluma. Tehetetlen áldozat, igazi antikős, ha kell, még elé is megy a bajnak.

Kaurismäki keserű blaszfémiájának csúcspontja a DDR felségjelű Trabant, melynek csomagtartójából egy ex keletnémet gyermek társaságában kimászik az albán festő. Rodolfót ugyanis kiutasították a francia fővárosból, de egy jólelkű, akkor még kelet-német kompánia visszacsempészi.

A Trabant mint design és életforma halhatatlanná vált: megörökítette Godard (Németország, kilenc nulla) és Kaurismäki. Ez a nevetséges kis jószág némán áll mindkettőjük filmjében, mint egy szomorú csacsi, megadóan mered ránk.

A Bohémélet agyonzsúfolt történetében minden a melodráma körül forog, pontosabban: a melodráma elsikkasztása körül. Kaurismäki szinte belefojtja hőseit a blaszfémiába és a keserű paródiába, komor arccal járnak-kelnek, komoran szeretnek, komoran készítik műveiket, mégis, néha az az érzésünk, mindjárt kitör a harsány nevetés, felcsattan egy egészséges kacaj. De nem tör fel, a tragédiának mindenképpen be kell következnie, a kis francia barátnék elmennek: Mimit a tüdőbaj viszi el, Musette-et a türelmetlenség. A szegénység elkoptatta őket. Ezek után már nem illik felnevetni, pedig Rodolfo mániákus szenvedése ingerlő.

Aki Kaurismäki agyonbonyolította a Bohéméletet, tőle szokatlanul hosszadalmas a film cselekményvezetése, s akárcsak Rodolfo, ezúttal ő is mániákus: irtózva menekül a romantikától. Harcol egy fantommal, pedig Bohémélete nem Puccini-parafrázis, ahogy Bűn és bűnhődése nem Dosztojevszkij, a Hamlet, az üzletember pedig nem Shakespeare-átirat. Akármilyen ismert történethez nyúl is a rendező, mindig ugyanazt az élethelyzetet mutatja meg. Egy szellemi és lelki félállapotot, egyfajta utazást, amit olyan emberek tesznek meg, akik nem fogadják el a rájuk kimért sorsot. Ennyi hánykolódó, félkész, otthontalan hőst, háborgó vagy csendesen őrlődő személyiséget talán csak Fassbinder extatikus életművében találhatunk. Kaurismäki figurái azonban esendőbbek. Nem olyan kérlelhetetlenek gyengeségükben, nem restellik annyira kudarcaikat, s nem áltatják magukat a győzelem hazug reményével. Kaurismäki, az író, kíméletlen, állandóan vesztésre ítéli teremtményeit, Kaurismäki, a filmrendező, gyengéd, szelíden ábrázolja bukásukat. Szarkasztikus rendező sok van, de a meleg szarkazmus kevesekre jellemző. Talán senki sem szereti ennyire a bukott embereket, senki sem küldi ilyen gyengéden harcba őket, jóllehet tudja, alulmaradnak.

A Bohémélet Aki Kaurismäki tizedik játékfilmje, életműve (csipetnyi filmszerepeit és testvérének írt forgatókönyveit ezúttal nem említve) a nyolcvanas évtizedet fogja át. Felesleges hát magyarázni, miért Helsinki az egész világ; miért nem lehet jóízűen nevetni; miért forgat tisztességes rendező fekete-fehér-szürke filmet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/12 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=616