KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Grunwalsky Ferenc: Senki sem dadog Fiatal filmesek
• Varga Balázs: A másik ország Fiatal filmesek
• Vasák Benedek Balázs: Egy a sok közül A Balázs Béla Stúdió filmjei
• Müllner Dóra: Megfelelő emberek Beszélgetés a Közgáz Vizuális Brigáddal
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Súlytalanság Berlin
• N. N.: Az 50. berlini filmfesztivál díjai
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Testgubó és szuperegó Szimulált világ
• Janisch Attila: Virtuális koporsó – digitális lélek Cyberológiai horror

• Bori Erzsébet: Fenevadak a golftanfolyamon Highstmith-horror
• N. N.: Patricia Higsmith (1921–1995)
• Bikácsy Gergely: A legokosabb gyilkos Hitchcock nyomában
• Ardai Zoltán: Texas, az éjszaka csodái Véresen egyszerű
VIDEÓKLIP
• Kömlődi Ferenc: Robotok, idióták, szilikon-angyalok Chris Cunningham videóklipjei
FESZTIVÁL
• Báron György: Mozifieszta Mar del Plata

• Zalán Vince: A vidéki film Filmnapló
KÖNYV
• Harmat György: Művészet és ipar születik Kömlődi Ferenc: Az amerikai némafilm
KRITIKA
• Székely Gabriella: Nagyjuli Kisvilma – Az utolsó napló
• Hirsch Tibor: Egy világ, nyolc és fél rubrika 8 és ½ nő
• Varró Attila: Vörös kereszt Holtak útja
• Györffy Miklós: Az eltűnő öröm nyomában Buena Vista Social Club
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Ember a Holdon
• Békés Pál: Magnolia
• Pápai Zsolt: Lány a hídon
• Gervai András: Pola X
• Köves Gábor: Egy kapcsolat vége
• Mátyás Péter: Halálsoron
• Turcsányi Sándor: A fiúk nem sínak
• Hungler Tímea: Észvesztő
• Elek Kálmán: Hó hull a cédrusra
• Kovács Marcell: Alkonyattól pirkadatig 2. – Texasi vérdíj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A film és a pszichoanalízis

Százéves fiatalok

Popper Péter

1895-ben Freud is fölfedezte a maga moziját.

A világhírű bécsi ideggyógyász, mielőtt világhírű lett, már kétszer elsuhant a hírnév lehetősége mellett. Mint hátrahagyott feljegyzéseiből kiderült, mellesleg felfedezte, le is írta az idegsejtet, a neuront. Nem tulajdonított neki jelentőséget. A dicsőség – hosszú évek után – másé lett. S ugyanígy: elsőként jött rá a kokain fájdalomcsillapító és közérzetjavító hatására. Tizenegy évvel ezután megintcsak másvalaki kezdte használni szemműtétek fájdalmának megszüntetésére. Maga a felfedező egy darabig szedegette is a kokaint, amíg fel nem ismerte, hogy a vegyület egyúttal a tudatállapotot is befolyásolja, vagyis kábítószer. Attól kezdve még egy aszpirint sem vett be, holott korán kezdődő csontrákja miatt – több mint húsz állkapocsműtéten esett át – állandóan nagy fájdalmai voltak. De éber öntudattal akart átélni mindent, ami ő volt. Amikor befejezettnek érezte életét, az első általa engedélyezett morfin injekció hatására a halálba aludt. A tudatnak és a tudatosságnak ezt a bajnokát Sigmund Freudnak hívták. Ő volt a ma századik születésnapját ünneplő pszichoanalízis nemző papája és egyszersmind kihordó-megszülő-felnevelő anyja is. Freud tehát szellemi értelemben androgün volt, kétnemű, akár a Jóisten. Hiszen az Úr a saját képére teremtette az embert, férfivá és nővé teremtette őket. Ebből még több galiba és bonyodalom származott, mint a pszichoanalízisből. A férfi és a nő testén ugyanis némi különbségek tapasztalhatók, és ebből elképesztő szenvedélyek, emeletes ideológiák, véres gyilkosságok és hősi küzdelmek sarjadtak. Ez bárkit meglephet, csak Freudot nem, aki bebizonyította, hogy kis különbségek okozzák a nagy narcisztikus sérelmeket. A legnagyobb nárcisztikus sérelmet, az emberi szuverenitás legveszélyesebb ellenségét pedig szerelemnek hívják. Nem véletlen tehát, hogy az emberi drámákra, konfliktusokra, katarzisokra egyaránt annyira érzékeny lélektan (személyiség-elméletek, pszichoterápia) és művészet (kép, szobor, vers, regény, színház és film) annyit bajlódik férfi és nő találkozásának szövevényes lehetőségeivel.

 

*

 

„Ahhoz, hogy lássunk, előbb ki kell mosni a szemünket sötétséggel” – mondja Hans Castorp a Varázshegy röntgen-szobájában. Moziban is, az analitikus díványon is kihuny a józan paraszti ész fénye, hogy körülnézhessünk a film-varázslat, vagy a tudattalan mágikus sötétségében. Pedig a józan paraszti ész jó dolog, csak az a baj, hogy segítségével mindig paraszt marad az ember – állapítja meg Karinthy híres noteszében.

Hát Freud úr alaposan körülnézett a lélek alvilágában. Ma is gyalázzák érte. Mert ha Kopernikusz büszke geocentrikus helyéről a Galaktika külvárosába taszajtotta az embert, Darwin pedig a teremtés koronáját verte le a fejéről, a lélektan patriarchája a tudatosság szabadságától fosztotta meg. Méghozzá a szabad asszociációs módszer segítségével, ami a hipnózison kívül szinte az egyedüli lehetőség, hogy az ember alászálljon saját, felderítetlen pokolbeli tájaira.

Nem túlzás azt állítani, hogy a vizuális művészetekben a film teremtette meg a szabad asszociáció képi megjelenítésének lehetőségét, s ezáltal a lélekábrázolás és a katartikus hatás soha nem remélt és el sem képzelt mélységeibe hatolt be. A művészetek között a film képviseli leginkább a pszichoanalízist. A tudományok birodalmában pedig néha a pszichoanalízis tűnik komolyan nem vehető mozinak. (Előfordulhat, hogy ez a paradoxon még nem is a legrosszabb a bölcsnek látszó ostobaságok között.)

 

*

 

Már a kövér Margó unni kezdte Villon eszét, Thomas Mann pedig valami olyasmit ír a Hajóúton Don Quijotéval töprengéseiben, hogy unja az európai kultúra saját rendezettségét, biztonságát, és valami primitívebbre, kalandosabbra, veszélyesebbre vágyik. Ezután előáll József Attila ezzel „az értelemig és tovább”-al. Oké, de hova? Merthogy mind az igazi filmművészet, mind a pszichoanalízis túl akar lépni e mai kocsmán, azon a vulgár-racionális nyárspolgári attitűdön, amelyik kitéteti ugyan a zongorára Beethoven mellszobrát, de egy pillanatig sem hiszi el, hogy mindaz, amiről a süket zeneszerző muzsikája szól – igaz. A művész útja a realitás fölé visz, a pszichológusé a realitás alá. Tartok tőle, hogy a kettő ugyanaz. Az ősi mágia és mítosz, valamint a racionális gondolkodási szintet követő képszerű élmény (netán a szupernormalitás víziói és hallucinációi) – ezt nevezik a hinduk „manasz”-nak, az európaiak imaginációnak – a saját farkába harapó kígyó találkozása önmagával. A filmművészet és a pszichoanalízis egyaránt megalkotja a saját képi szimbólumrendszerét. Ami a kamera formanyelve a celluloid szalagon, az az álom a pszichoanalízisben. Ha értenék a filmtechnikához, valószínűleg megtalálnám az álomképzési mechanizmusok – sűrítés, eltolás, átváltoztatás, szimbólumképzés – megfelelőit az operatőri munkában. „Az álom – mese önmagunkról önmagunknak” – mondotta egykor P. Liebermann Lucy, a gyors feledésre ítélt nagyszerű pszichoanalitikus. És a film? Nem ugyanez? Néha a magányos nézőnek, néha magának Társadalom Pistikének meséli el, hogy milyen is ő a valóságban, a csinált látszatai mögött. Néha gyönyörű és megrendítő. Ám gyakrabban ronda és kegyetlen. Mindketten „krisztusi pszichoanalízist” űznek:

 

„Mint bókos szentek állnak a fülkében

kívülről a szemnek kifaragva szépen,

de befelé, hol falnak fordul hótok,

csak darabos szikla, durva törés tátog:

ilyen szentek vagyunk mi.”

(Babits: Psychoanalysis Christiana)

 

A XIX. század utolsó harmadában növekedésnek indult egy szellemi igény, valószínűleg az új fizika első sejtéseinek hatására. Ennek a szellemi igénynek a lényege a „mögénézés”, annak a felderítése, ami az érzékelhető világ jelenségei mögött van. S talán éppen ez a lényeg?! Ezt az igényt úgy is nevezhetnénk, hogy a látszat, a felszín, a jelenségek világának némi leértékelődése és fokozott kíváncsiság a netán nem is veszélytelen sárkányok által őrzött lappangó titkok, vagyis a természeti világot, a társadalmat és a lelki folyamatokat létrehozó, fenntartó és főként mozgató erők iránt.

Az atom felbonthatóságának megsejtése elvezetett a fantasztikus magenergiák nagyszerű és aggasztó felszabadulásához. Máig sem tudjuk, hogy végül is az Élet, vagy a Halál szellemét szabadítottuk-e ki a palackból. A klasszicista (naturalista, realista) képzőművészet avataggá válása és a szubjektív benyomások megfestése olyan törekvés, amely nem a jelenséget tekinti témájának, hanem az ember reagálását a jelenségre. Mint ahogy a zen koanok látszólagos abszurditása is abból fakad, hogy a mester soha nem a kérdésre reagál, hanem a tanítvány lelkiállapotára, amely a kérdést előhívta. A bizarr, a groteszk, a misztikus, a szubjektív, a mindenkiben ott lapuló archaikusan primitív ösztönindulat-látásmód, egyszóval az irracionális teszi meg diadalmenetének első lépéseit a századfordulón. Impresszionisták, expresszionisták, kubisták, szürrealisták, absztraktok, a posztmodernek, irodalomban a futuristák, a dada, az idősíkok felbontása, a cselekménytelen történés… A regény és a színház lassabban alkalmazkodik, a festészet és a vers gyorsabban, de legszabadabban mégiscsak a korszak új művészete, a film érti meg, hogy az európai kultúra embere most már befelé akar nézni. A lélek kalandja izgalmasabbnak tűnik az óceánok viharaiban, vagy a dzsungelek mélyén átélhetőknél. Az ösztön sokkal veszélyesebb lehet, mint a tigris.

S ekkor előáll a lélek felfedező kalandora, Freud, aki a nyárspolgár álarcában éli és élteti meg az élet minden szélsőségét. Az ő mai kocsmája, amin túl akar lépni, a lelki jelenségek közül egyedül megfigyelhető felszín: a viselkedés. Az ő kérdése: mivel magyarázható, hogy az okos, logikus fejű ember, sőt emberiség időnként irracionálisan viselkedik, önmagát pusztítja, tébolyult módjára cselekszik? Így hát ráveszi betegeit, hogy a kötetlen szellemi csapongás, a szabad asszociáció segítségével szakadjanak el a kronologikustól és a logikustól, attól a két rendező elvtől, amivel az ember élményeit megpróbálja beleszuszakolni az ésszerűség látszatába. Ne akarj okos lenni, mert a vágyaid és indulataid nem logikai rend szerint szerveződnek! Nem „valamiért” szeretsz, hanem „csak”! Fütyülj az időrendre, mert ma is sajoghat valami, ami húsz éve esett meg, és a tegnap eseményei olyan közömbösek lehetnek, mintha egy másik bolygón történtek volna. És akkor majd feldereng az érzelmek valós mintázata benned, a te igazi történeted, ami ítélet is lesz önmagad felett, de felszabadító katarzis is, a változás megnyíló lehetősége. Mert a lelki gyógyulás annyit jelent, hogy nem kell többé tehetetlenül ismételned azt, ami benned kóros és számodra is visszataszító. Ítélet?

„Táblára írva, nyakadba akasztják történetedet!” – írja Pilinszky az utolsó ítéletről. És József Attila: „Majd én feloldozom magam, ki él, segít nekem!” A belső nagy kaland magányossága, de reménytelisége is, hogy az ember nem csak elindul, de meg is érkezik egyszer.

 

*

 

Így hát a százévesek, a film és a pszichoanalízis valóban szellemi testvérek. Ugyanannak a kulturális korszaknak szülöttei, a krízis korszakáé. Még csak bölcsőjükben gőgicsélnek, amikor már nagyképű akadémikus esztéták és tudósok idiótáknak, torzszülötteknek, legjobb esetben egy múló intellektuális affektáció divat-termékeinek minősítik őket. Az akadémikusok nagyothallók és gyengénlátók, nem hallják távoli mennydörgését, nem látják a látóhatáron fel-felvillanó tüzeit mindannak, ami közeledik: világháborúknak, diktatúráknak, népirtásoknak, természetpusztításnak, egy isten-állat keverék lény fenyegető öngyilkosságának.

Pedig a filmé és a pszichoanalízisé az elévülhetetlen érdem, hogy olyan eszközt adtak az ember kezébe, ami kifejezhetővé teszi a kimondhatatlant, megjeleníthetővé teszi azt, amit már nem lehet megfogalmazni. A hinduk „aniccsám”-nak hívják a szavakon és a logikán túlról ható erők birodalmát. A megrémült nyárspolgár repedezni látva csinálmány életének falait, úgy vélte, hogy az irracionálist elismerő, sőt kifejező művészetek és tudományok vezetik a vesztébe, kiismerhetetlen tájakon. Pedig éppen a megmeneküléshez vágtak és vágnak utat a lélek őserdejében, amikor az értelem számára hozzáférhetővé, kezelhetővé és változtathatóvá teszik azt, ami e nélkül rajtunk uralkodik: a bennünk lévő sátánt, állatot, angyalt és istent.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/12 42-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1010