KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Grunwalsky Ferenc: Senki sem dadog Fiatal filmesek
• Varga Balázs: A másik ország Fiatal filmesek
• Vasák Benedek Balázs: Egy a sok közül A Balázs Béla Stúdió filmjei
• Müllner Dóra: Megfelelő emberek Beszélgetés a Közgáz Vizuális Brigáddal
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Súlytalanság Berlin
• N. N.: Az 50. berlini filmfesztivál díjai
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Testgubó és szuperegó Szimulált világ
• Janisch Attila: Virtuális koporsó – digitális lélek Cyberológiai horror

• Bori Erzsébet: Fenevadak a golftanfolyamon Highstmith-horror
• N. N.: Patricia Higsmith (1921–1995)
• Bikácsy Gergely: A legokosabb gyilkos Hitchcock nyomában
• Ardai Zoltán: Texas, az éjszaka csodái Véresen egyszerű
VIDEÓKLIP
• Kömlődi Ferenc: Robotok, idióták, szilikon-angyalok Chris Cunningham videóklipjei
FESZTIVÁL
• Báron György: Mozifieszta Mar del Plata

• Zalán Vince: A vidéki film Filmnapló
KÖNYV
• Harmat György: Művészet és ipar születik Kömlődi Ferenc: Az amerikai némafilm
KRITIKA
• Székely Gabriella: Nagyjuli Kisvilma – Az utolsó napló
• Hirsch Tibor: Egy világ, nyolc és fél rubrika 8 és ½ nő
• Varró Attila: Vörös kereszt Holtak útja
• Györffy Miklós: Az eltűnő öröm nyomában Buena Vista Social Club
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Ember a Holdon
• Békés Pál: Magnolia
• Pápai Zsolt: Lány a hídon
• Gervai András: Pola X
• Köves Gábor: Egy kapcsolat vége
• Mátyás Péter: Halálsoron
• Turcsányi Sándor: A fiúk nem sínak
• Hungler Tímea: Észvesztő
• Elek Kálmán: Hó hull a cédrusra
• Kovács Marcell: Alkonyattól pirkadatig 2. – Texasi vérdíj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az utolsó tangó Párizsban

Az utolsó t...

Barna Imre

 

„A vén X…n!!... Hogy kr...nának a z...jébe!!...”– káromkodik Karinthy Zola-paródiájában a részeg „Caboche”. Esetleg ő jut eszébe annak a szerencsés pesti nézőnek, akinek jó tíz év, plusz még néhány félórányi sorbaállás után sikerül beverekednie magát a Filmmúzeumba, Bertolucci nagy, és egykor még nagyobb hírű, sőt, hírhedett Tangójának valamelyik előadására.

„Fucking family!” – hörgi a film egyik, nagykorúaknak való jelenetében Marlon Brando. Hogy mit csinál épp, azt most ne részletezzük. A nyomdafesték nem bírná a jelenet leírását. Az a festék legalábbis, amely a filmfeliratok készítésénél használatos, nagyon kényes az effélére. A szóban forgó pillanatban ugyanis ezt olvassa szerencsés nézőnk: „Kib...ott család!”

Karinthy egy lábjegyzetben így kommentálja a kipontozás szokását: „A… pontozott kifejezések reprodukálhatatlanok: a t. közönség hívatik, hogy képzeljen a pontok helyébe olyan undorító szavakat, amilyenek csak jólesnek.” Sajnos, a Filmmúzeumban, 1983-ban, ez már nem megy. A jelenetet látjuk; és minthogy a látványt nem lehet kipontozni, a legkéjencebb néző sem magyarázhat belé mindenféle tetszőleges figurákat.

„De hát fontos ez?” – kérdezhetné most valaki. „Nem mindegy, hogy vannak-e hármaspontok a feliratban, vagy nincsenek? Az a fő, hogy tíz év után végre mi is láthatjuk ezt a filmet.”

Annak idején Bertoluccinak otthon is, külföldön is komoly harcot kellett vívnia a cenzúrával. A Tangó akkor még nemcsak nálunk, hanem például az agg Franco Spanyolországában sem volt látható; onnan turistabuszok szállították át Perpignanba a tilos csemegére éhes nézőjelöltek ezreit. De azóta sok minden megváltozott. A nemzetközi kultúrbotrányból mára egyszerűen csak filmtörténet lett. És lám: itt a film, hosszú hetek óta, a Filmmúzeumban. Hát persze, hogy nem fontos ez az utóvédharc, ez a hármaspontozás.

De megálljunk. Biztos-e, hogy ez már valóban utóvédharc? Biztos-e, hogy ez a Tangó-jelenség most már valóban csak az, ami: egy magányról és szerelemről, életről és halálról szóló film? Ha a pornóra vágyó, infantilis néző és a hármaspontok atyai aggodalmú felelőse még mindig és már megint ugyanabba a kétesen kanyargó utcába sétál be, vajon szigorúan a fejükre kell-e olvasni Bertolucci saját szavait: ez a film igenis „nagyon erkölcsös”?

Másfelől viszont: tényleg olyan erkölcsös film ez? És csakugyan semmi köze Bertolucci művészi szándékainak a körülötte támadt sok botrányhoz? Vagy Az utolsó tangóra is érvényes volna Szilágyi Ákosnak A Holddal kapcsolatban tett megállapítása (Filmkultúra, 1982/3.), mely szerint a botrány éppenséggel a Bertolucci-film saját életéhez tartozik: a mű így, botrányosan (a tudattalanra építve) fogadtatja el magát a befogadóval?

Nehéz mindezekre a kérdésekre válaszolni. Nehéz pedig főként azért, mert maga Bertolucci nem segít a válaszadásban. Filmjei tanulságosak; de sokféle tanulságuk csak méginkább elbizonytalanítja azt, aki Bertolucci világára kíváncsi.

Sok minden közös ezekben a filmekben. Közös a szándékolt sematizmusuk, egy-egy mondatban összefoglalható történetük. Az utolsó tangó Párizsban például elmesélhető így: feleségének értelmetlen öngyilkossága után Paul (Marlon Brando), ki akarván iktatni minden további értelmezési kísérletet az életéből, az animalitás szintjéig alázza magát meg a véletlenül útjába került fiatal lányt, akinek még a nevét sem akarja tudni (Maria Schneider); amikor pedig mégiscsak odáig jut, hogy talán vállalná a kettejük emberiesedő kapcsolatát, a lány halálra rémül a nyomasztóan fölébe tornyosuló, s így, szelíden még zsarnokibb alaktól, és lelövi Pault. Várja vőlegénye, Tom, a filmrendező.

Az utolsó tangó freudi sémái nyilvánvalóak, hasonlóan A inegalkuvónak már az eredeti Moravia-regény szerint is jócskán sematikus freudo-marxista alapképletéhez, vagy A Hold oidipuszi tanmeséjéhez. Paul – a Hemingway, vagy még inkább Henry Miller nyomdokait taposó bolygó amerikai – gyerekként sírva, ordítva, átkozódva ül halott feleségének ravatala mellett, a halott feleség pedig úgy hallgat, mint egy hűtlen, halott anya. Jeanne, a lány, a felnőttet, az apát öli meg, amikor Paul épp tréfás szalutálásra emeli kezét, s a fején Jeanne apjának tiszti sapkája. Paul kitámolyog az erkélyre, kiveszi szájából a rágógumit, gyermeki gesztussal az erkély korlátjához ragasztja, s a földre rogyva összekuporodik: úgy hal meg, embrióvá gömbölyödve… Ésatöbbi.

A sémák is beszédesek, ámbár tagolatlan a beszédük. De mit mond Bertolucci?

Nyilatkozatai enyhén szólva félrevezetőek: vajon mit kezdjünk egy 1973-as interjúnak azzal a kijelentésével, hogy a filmbeli ifjú rendező, Tom szerepeltetése merőben „funkcionális”, azaz szó sincs a „film a filmben” jól ismert játékáról; s hogy a Jean Vigóra, Buster Keatonra és egyebekre utaló, sok filmtörténeti idézetet (mint például az Atalante feliratú, elsüllyedő mentőövet) sem neki, Bertoluccinak, hanem Tom figurájának köszönhetjük? Hát ki találta ki ezt a Tomot, ha nem ő?

A Tom szerepét játszó Jean-Pierre Léaud szerepeltetése ráadásul oly szorosan asszociálódik a francia új hullám filmjeivel, hogy megjelenése már magában is olyan, mint egy idézet, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy Marlon Brando idézet-mivolta egy percig sem kétséges: Bertolucci az említett interjúban nyomatékosan hangsúlyozza is, hogy milyen fontos a film szempontjából mindaz, amit Brando mint jelenség, mint színész és mint ember köztudottan megtestesít.

De hagyjuk a nyilatkozatokat; a nézőt végül is vagy érdekli, mit nyilatkozik egy rendező, vagy nem. Fontosabbak a filmek.

Tehát, még egyszer: mit mond Bertolucci?

Bizonyára nem azt, amit a bábjai. Csakugyan a tudattalanra hat? A Huszadik század e „múltról készült sci-fi” – szocreálosan balos-népszínműves látványosságával is? Vagy igen, vagy nem. Legalábbis nincs rá garancia, hogy siker koronázza az ilyen szándékot.

A Bertolucci-filmek mindig nagyon elegánsak. Luxus-szereposztás, luxusfények, luxusszínek. Kanyarítsunk netán értelmezést a tango szó egyik francia szótári jelentése köré: „élénk narancsvörös szín”? Egy francia kritikus ezt tette. Vagy inkább mégis magának Bertoluccinak higgyünk, aki nagy irodalmi példaképét, Borgest idézi („a tangó: tartás”), amikor a táncverseny feszes mozgású párjai közé löki Paul és Jeanne lehetetlen kettősét? Elmélkedjünk a vissza-visszatérő, valamiképpen mindig katarzist előkészítő táncjelenetek szimbolikáján? Vagy más Bertolucci-motívumok, például a Doppelgänger-figurák jelentőségén? Ilyen az Alfredo–Olmo-páros a Huszadik században, és ilyen negatív hasonmása Paulnak Az utolsó tangóban a feleség pedáns szeretője.

Persze, érdemes elvégezni mindezen műveleteket. Bertolucci filmjei nagyon erősek, sokfajta elemzést elbírnak a példásan, hibátlanul sokrétű részletek. Nem kétséges, hogy Az utolsó tangó Párizsban sok híres jelenete is legalább annyira idézésre méltó motívuma már az egyetemes filmtörténetnek, mint azok a motívumok, melyekkel Bertolucci a saját filmjeit szereti teletűzdelni. Maria Schneider, amint leül az elhagyott lakás fürdőszobájában a vécére: vizel, megjelöli, birtokba veszi az új helyet, mint egy kis állat. Jeanne vőlegénye, Tom, a rendező, amint „rendez”: Léaud két kezének hüvelyk- és mutatóujjával keretet formál, azon át nézi a lányt; azután felpofozza; aztán a karjába kapja. Zene fel. (Híres brazil dzsesszmuzsikus, Gato Barbieri a zeneszerző.) Marlon Brando, amint nevetve és lihegve, kettesével szedi a lépcsőket, miközben a rettegő – s talán már a gyilkosságra készülő – Maria Sehneiderrel lassan, méltóságteljesen emelkedik a lift vascirádás üvegkalickája. Marlon Brando végső, megkomolyodó mosolya, üvegesedő szeme. A rágógumi. (Talán mégis inkább egy nekirugaszkodó ejtőernyős veszi ki a szájából, valami indokínai bevetésen?)

Ám nehéz elhessegetni a gyanút. Hogy a parádés motívumok, a freudi–marxi, újhullámos, hollywoodi, marlonbrandós, borgeses mítosztöredékek kirakójátéka mögött semmi sincs. Hogy épp csak saját világa nincs Bertoluccinak. Pontosabban: hogy ami a sajátja, az magánügy. Talán mégsem árt még egyszer, utoljára, őt idézni: „Mindig is az volt a vágyálmom, hogy találkozom egy nővel egy elhagyott lakásban, s aztán szeretkezem vele, úgy, hogy azt sem tudom, kicsoda, és újra meg újra közösülünk, a végtelenségig.”

Lehet, hogy ennyi az egész? Mert akkor nem csoda, ha jönnek a hármaspontok.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/11 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6592