KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Grunwalsky Ferenc: Senki sem dadog Fiatal filmesek
• Varga Balázs: A másik ország Fiatal filmesek
• Vasák Benedek Balázs: Egy a sok közül A Balázs Béla Stúdió filmjei
• Müllner Dóra: Megfelelő emberek Beszélgetés a Közgáz Vizuális Brigáddal
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Súlytalanság Berlin
• N. N.: Az 50. berlini filmfesztivál díjai
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Testgubó és szuperegó Szimulált világ
• Janisch Attila: Virtuális koporsó – digitális lélek Cyberológiai horror

• Bori Erzsébet: Fenevadak a golftanfolyamon Highstmith-horror
• N. N.: Patricia Higsmith (1921–1995)
• Bikácsy Gergely: A legokosabb gyilkos Hitchcock nyomában
• Ardai Zoltán: Texas, az éjszaka csodái Véresen egyszerű
VIDEÓKLIP
• Kömlődi Ferenc: Robotok, idióták, szilikon-angyalok Chris Cunningham videóklipjei
FESZTIVÁL
• Báron György: Mozifieszta Mar del Plata

• Zalán Vince: A vidéki film Filmnapló
KÖNYV
• Harmat György: Művészet és ipar születik Kömlődi Ferenc: Az amerikai némafilm
KRITIKA
• Székely Gabriella: Nagyjuli Kisvilma – Az utolsó napló
• Hirsch Tibor: Egy világ, nyolc és fél rubrika 8 és ½ nő
• Varró Attila: Vörös kereszt Holtak útja
• Györffy Miklós: Az eltűnő öröm nyomában Buena Vista Social Club
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Ember a Holdon
• Békés Pál: Magnolia
• Pápai Zsolt: Lány a hídon
• Gervai András: Pola X
• Köves Gábor: Egy kapcsolat vége
• Mátyás Péter: Halálsoron
• Turcsányi Sándor: A fiúk nem sínak
• Hungler Tímea: Észvesztő
• Elek Kálmán: Hó hull a cédrusra
• Kovács Marcell: Alkonyattól pirkadatig 2. – Texasi vérdíj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Csak a szerelem

Kifosztott szeretők

Bársony Éva

 

Az első pillantásra meglepő hasonlóságot fedezhetünk fel a bolgár Boriszlav Saraliev Csak a szerelem és Rózsa János Vasárnapi szülők című filmje között. S bár a nyilvánvaló egybeesések utóbb háttérbe szorulnak a két filmet meghatározó különbségek mellett; a lényegi összecsengés elgondolkodtató.

Az intézetben nevelkedett 17 éves bolgár kamaszfiú, Radoszlav (Ivan Ivanov) épp olyan reménytelenül próbál kitörni a társadalom peremére szorítottság testi-lelki állapotából, mint sorstársa, a magyar kamaszlány. A fiú kudarcba fulladt szökési kísérletét sem önmagában a visszatoloncolás teszi végül is tragikussá. Inkább az azt közvetlenül megelőző tapasztalat. Találkozása a társadalommal. Ez pedig nem más, mint a visszautasítás, a megalázás, az elzárkózás lesújtó élménye.

A bolgár változatban a kudarc nem csak a történet végső kicsengésében kap tragikus értelmet. Radoszlav esetében konkrétan is tragikus eseményben ölt testet a kísérlet reménytelensége. A címével ellentétben a Csak a szerelem egy szerelem megcsúfolásának filmje. A lányt a biztonságosan berendezett „kinti” világ védi a fiútól; érzéseik megsemmisítése egy szociológiailag motivált konfliktus végkifejlete. A szerelmeseket a legdrasztikusabb módon fosztják meg születendő gyermeküktől, a működésbe lépő védelmi gépezet kifogástalan munkát végez. Kifosztottan és összetörtén látjuk őket az utolsó jelenetben, a mindenről lemondás apatikus stádiumában.

Az erős hatásokra épülő Csak a szerelem mégsem olyan átütő erejű, mint a Vasárnapi szülők, és ez az ítélet nem a hazai szemlélő elfogultságából fakad. A hagyományos játékfilmes módszerből eredő túlrendezettség, az irodalmias megoldások, a dramaturgia kiszámított működése – mindez a kiválasztott valóságról mint idegen anyag lepattogzik. A rendező szociografikus érdeklődését lépéshátránnyal követi a művészi ábrázolás. Ez az ellentmondás a bolgár film egy általánosabb ellentmondására utal. Az utóbbi években új törekvés kibontakozásának jelei mutatkoznak; az ennek a jegyében fogant filmeket nemcsak az erőteljes szociografikus érdeklődés különbözteti meg az elődöktől, hanem az a szerzői szándék is, hogy spontánabb, közvetlenebb ábrázolási móddal haladják meg a bolgár film moralizáló, pszichologizáló hagyományait, és levessék magukról a képi szürrealizmus elhasznált holmijait. Ezek a filmek már nem a nagy társadalmi eszmékből indulva közelítenek a valósághoz, hanem a valóság apró metszeteit kritikusan vizsgálva kutatják az élet mindennapi tényeiben a társadalmi folyamatok érvényesülését és ellentmondásait. Az új szemléletmód egyelőre azonban csak kivételes esetekben képes megteremteni az egységet az ábrázolás tárgya és módszere között.

Boriszlav Saraliev több mint negyedszázados rendezői pályával a háta mögött (még Rommnál tanult a moszkvai főiskolán) kora szerint nem tartozik az új rendezőgenerációhoz, filmjének szociográfiai szemléletmódja viszont velük rokonítja. Következésképp a Csak a szerelem fontosságát nem a részmegoldások minőségében, hanem a bolgár film új törekvésének erősítésében kell látnunk.

A társadalom egy elhanyagolt és kényelmetlen konfliktusával néz szembe Saraliev filmje. A lelki otthontalanság állapotában a szerelem – minden. (Az eredeti cím is erre utal: A szerelem minden.) Az intézeti szökevény és az értelmiségi környezetnek hátat fordító lány egymásba kapaszkodásában felfedezhetjük a bizakodást, hogy az emberség, az etika magasabb rendű, mint a jog. Saraliev nemcsak a befejezésben utal e hit gyakorlati érvénytelenségéből fakadó veszélyekre. Aggodalma ott húzódik a durva és lélektelen bánásmódról tanúskodó intézeti jelenetekben is. Ha azokat a szabályokat, amelyek a társadalom védelmét hivatottak szolgálni, zsarnoki és embertelen módon alkalmazzák, akkor ezek a szabályok újabb veszélyeket szülnek. Kiölik a beilleszkedés és elfogadás készségét, ugyanakkor kikényszerítik az önvédelemnek azokat a formáit, amelyek ellenőrzése és szabályozása bizonytalan. Kamaszhőse útjában ezt a folyamatot szinte „fejlődéstörténeti” pontossággal követi a film. Radoszlav először óvatossággal, majd ravaszsággal, végül agresszióval válaszol. Kiszámíthatatlan, hogy melyik útra lökődik, miután a film végén ismét rácsapódik a rendőrautó ajtaja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/06 28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7424