KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Grunwalsky Ferenc: Senki sem dadog Fiatal filmesek
• Varga Balázs: A másik ország Fiatal filmesek
• Vasák Benedek Balázs: Egy a sok közül A Balázs Béla Stúdió filmjei
• Müllner Dóra: Megfelelő emberek Beszélgetés a Közgáz Vizuális Brigáddal
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Súlytalanság Berlin
• N. N.: Az 50. berlini filmfesztivál díjai
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Testgubó és szuperegó Szimulált világ
• Janisch Attila: Virtuális koporsó – digitális lélek Cyberológiai horror

• Bori Erzsébet: Fenevadak a golftanfolyamon Highstmith-horror
• N. N.: Patricia Higsmith (1921–1995)
• Bikácsy Gergely: A legokosabb gyilkos Hitchcock nyomában
• Ardai Zoltán: Texas, az éjszaka csodái Véresen egyszerű
VIDEÓKLIP
• Kömlődi Ferenc: Robotok, idióták, szilikon-angyalok Chris Cunningham videóklipjei
FESZTIVÁL
• Báron György: Mozifieszta Mar del Plata

• Zalán Vince: A vidéki film Filmnapló
KÖNYV
• Harmat György: Művészet és ipar születik Kömlődi Ferenc: Az amerikai némafilm
KRITIKA
• Székely Gabriella: Nagyjuli Kisvilma – Az utolsó napló
• Hirsch Tibor: Egy világ, nyolc és fél rubrika 8 és ½ nő
• Varró Attila: Vörös kereszt Holtak útja
• Györffy Miklós: Az eltűnő öröm nyomában Buena Vista Social Club
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Ember a Holdon
• Békés Pál: Magnolia
• Pápai Zsolt: Lány a hídon
• Gervai András: Pola X
• Köves Gábor: Egy kapcsolat vége
• Mátyás Péter: Halálsoron
• Turcsányi Sándor: A fiúk nem sínak
• Hungler Tímea: Észvesztő
• Elek Kálmán: Hó hull a cédrusra
• Kovács Marcell: Alkonyattól pirkadatig 2. – Texasi vérdíj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ellenfény

Az emlékezés ritmusa

Nagy Gergely

Csak részben van igaza Turcsányi Sándornak a Filmvilág augusztusi számában, a „Láttuk még” rovatban, a Backbeatről szóló egy flekkjében. A film tényleg nem „nagy” film, talán azon is lehet vitatkozni, hogy jó-e igazán. Mégsem intézhető el egy flekkel. Mert van benne valami. Valami nagyon egyszerű, alig rejtett tartalom, olyasmi, amiért nem kell nagyon mélyre ásni, hogy megtaláljuk, mégis mély igazság.

Azt hiszem, csapda a Beatlesről filmet csinálni. Egy olyan mítoszról, amely az elmúlt harminc évben ekkorára nőtt, szinte lehetetlen mitikus erejű filmet készíteni – ha a Backbeat kultuszfilm akar lenni, akkor mindenképpen kudarc. Eltalál viszont valamit, ami a kultusznál fontosabb, személyesebb, szebb.

A Beatles, a kezdeti, hamburgi periódusában még öttagú, velük van Stuart Sutcliffe basszusgitáros. Messze nem annyira muzikális, mint a többiek, de Lennon bevette a bandába, mert Sutcliffe-re szükség van. Stuart érzékeny alkat, tehetséges festő, akit az indulatos, cinikus Lennon fogad a barátságába, védelmébe. Hamburgban bekerül az ottani művész-elitbe, szerelme, Astrid Kirschner fotográfus révén. Astrid készíti az első, később híressé váló fotókat a zenekarról, ő ad nekik jellegzetes ruhákat, ő vágja le először új módon Sutcliffe haját, megteremtve ezzel a Beatles-frizura védjegyét. Barátja, Klaus Voorman is hatással van a kialakuló együttesre; Klaus később a Revolver című album borítóját tervezi, zenél Lennon és Ono zenekarában. E nélkül a kör nélkül nem alakult volna ki a Beatles képe. Sutcliffe szelleme is ott lebegett a későbbiekben a zenekar fölött. Ott volt a genezisnél, aztán eltűnt. Agydaganatban hal meg, már hamburgi festőnövendékként, amikor a Beatles már rögzítette első lemezét. Stuart a festést választotta, elemzők szerint nagy jövő előtt állt, Jackson Pollock nyomdokain haladva festette expresszív, színes vásznait, erőteljes képeit.

Vannak nagy eltűnők a rock and rollban. Brian Jones, aki 69-ben száll ki a Rolling Stones-ból és kisvártatva szerencsétlen körülmények között hal meg; Keith Moon, aki a Who motorja és áldozata, Sid Vicious, a Sex Pistols nagyhatású tagja és halottja, Ian Curtis, a Joy Division énekese, aki az amerikai turné előestéjén lesz öngyilkos, vagy a legutóbbi rejtély, Kurt Cobain, a Nirvanából. Sutcliffe előképe volna ezeknek a későbbi, tipikus tragédiáknak? Ballaszt lett volna, akit el kellett hagyni ahhoz, hogy a Beatles felemelkedjék? Nem tudni, talán nem is ez a fontos. A történet – a film – számomra inkább a felnőtté válásról szól. A soha számba nem vehető veszteségekről, a soha nem feledhető vesztesekről.

Felnőtté kellett válni, választani kellett, leszámolni illúziókkal. Zene vagy festés. Négyen vagy öten. Hamburg vagy Liverpool, vagy a világ. A választás tesz felnőtté. Annak megértése, hogy vannak végérvényes döntések, örökre betöltetlenül maradó helyek. A felnőtté válás szüli a veszteségeket?

Mindannyian fel tudunk sorolni neveket, olyanokét, akiket valaha ismertünk, akikkel valaha fontos, közös dolgaink voltak, és akik eltűntek valahol. Ott voltak a genezisnél, az útnak indulásnál. A korai Beatles története archetipikus történet, rokon majd’ mindenki életével. Itt van a Backbeat igazsága, itt van a kritikus tévedése. A Backbeat nem a mítoszt veszi célba, hanem a mítosz születésének körülményeit.

Stuart Sutcliffe, ha hinni lehet a filmnek, érdektelen alak volt – írja a szerző. Nem hiszem, hogy érdekesnek kell lenni. Elég, ha ott vagy, ahol történik valami. Ott vagy, mert nincs jobb dolgod, mert szólt a barátod, hogy gyere te is. A sors, a fátum olyan egyszerűen nyílik ki ebben a történetben, mint egy virág, és olyan pusztító, mint egy daganat a testben. A Backbeat csak ennyit üzen: emlékezzünk azokra, akik nincsenek itt.

Az emlékezést a zene hordozza. Ezeket a rock and rollokat játszotta a korai Beatles és játssza újra néhány mai, ismert muzsikus a film kedvéért. A rock and roll az ő népzenéjük is, Sutcliffe az ő ősük is. Azt hiszem, Schumann mondta: nincs vidám zene. Talán mert minden zene az elmúlásra emlékeztet.

Lennon szerint a legjobb dalaikat sosem vették lemezre. Talán mert úgy érezte, a zenekar Hamburgban volt az igazi. Úgy hírlik, Astrid azóta sem nyúlt a fényképezőgéphez.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/10 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=760