TelevízóKasparekEbszex, avagy az elkutyult kutyálkodásBerkes Erzsébet
Vagy hat esztendeje látott először napvilágot Kertész Ákos elbeszélése, a Kasparek. Jó elbeszélés volt, bekerült a Körképbe, utóbb a szerző kötetnyi novellájának címadó darabja lett. Nem kell hát csodálkoznunk rajta, hogy a tévé is fölfedezte, és Fazekas Lajos rendezésében filmre vitte.
A csoda ezután következik. Mert aligha tekinthető természetesnek, hogy az egyszerű történetből nyakatekert história, a gyöngéd szeretetből ragacsos érzelmesség, a tiszta mondanivalóból kesze-kusza szimbolika lett a képernyőn.
Talán kiforgatták a történetet? Nem. A sztori centiről centire ugyanaz. Talán alkalmatlan színészeket választottak? Dehogy. A címszerepet játszó Kőmíves Sándor jutalomjátékhoz méltó ambícióval adja szerepét. Talán a Kasparek őrizetére bízott kutyák idétlenkednek? A világért se! Ők kifejezetten gyönyörűek, és a legnagyobb odaadást tanúsítják. Zene, díszlet, kamera? Sem ez, sem az, hanem az egész együtt. Közelebbről: a társművészeteket összerendező, a részekből új egészet teremtő (itt nem teremtő) erővel van a baj.
A novella hőse egy bérházakban „szemetet trógeroló” magányos öregember, bizonyos Kasparek, akire idővel kutyák sétáltatását is rábízzák. A tavasz közeledtével azonban szörnyű dilemma elé kerül ez a talpig becsületes szolgalélek: vagy megakadályozza két kedvenc kutyája „szerelmét”, és akkor jó cseléd marad, vagy enged a természet „hívó szavának”, és föllázad. Az öreg az utóbbit választja, és a jutalom nem is marad el. Igaz ugyan, hogy hat szörnyű korcs marad a nyakán, ám az addig közönyös emberek fölfigyelnek az öregre: lázadásának történetéért megszeretik, s helyreáll a régi rend. Kasparek további megbízásokat kap, de most már mosolygó arcok fordulnak feléje.
Mindebből alighanem félórás filmre futotta volna. Csakhogy az alkotók háromszor akkorát akartak. Miként lehet az eseményeket megszaporítani? Vélnénk: más történetek hozzáadásával. Ekkor azonban Kertész Ákoshoz kellett volna fordulniuk. A legegyszerűbb megoldásnál maradtak: fölhígították az eredetit, mégpedig vízzel. Azaz egyszer látjuk Kaspareket akcióban, egyszer a narrátor elmondja, hogy mit csinált vagy mondott Kasparek. A néző ezáltal ugyan mindenről többször is tudomást szerez, de ki ne tudná, hogy ismétlés a tudás anyja? Csakhogy ez is kevésnek bizonyult. Hiányzott még vagy félórányi cselekmény. Nem maradt más hátra, mint minden utalást, minden metaforát a legnagyobb gonddal eljátszani. Miért magányos Kasparek? Mert a háború után családja és közte országhatár vont drótakadályt. Mire a fiú megtalálja elveszettnek hitt atyját, már alig tudnak egymással beszélni. Ezt a bekezdésnyi utalást „sikerült” legjobban mozgásba hozni. Kamionosok keresik Kaspareket, idővel meglelik, miáltal az is kifejezésre jut, hogy a fajelmélet nemcsak a kutyák jogait szabdalná meg, de lám, az emberekét is. Mert a szlovák anya s a magyar atya sarja mégis csak megszületett, ahogy a bájos puli és aranyos vizsla frigyének gyümölcsei is, hiszen ez a természet rendje. Az pedig teljesen érthető, hogy Kaspareket saját ivadékánál jobban izgatják a kutyák. Első látásra azért, mert a kutyák szépek, a kamionos fiú meg nem. De ha jobban belegondolunk, elvetjük ezt a magyarázatot, s belátjuk, hogy Kaspareket nem ilyen hiú szempont vezeti, hanem ennél lényegesen fontosabb. A forgatókönyv. Tehát megy a történet eredeti útján, mintha ember-fiú nem is volna a világon. Az föl sem ötlött a rendezőben, hogy az apai közöny esetleg árnyékot vethet a hős egész alakjára. Netán hitelteleníti a kutyák násza iránt tanúsított helytállását.
Ez a dilemma azért sem foglalkoztatta Fazekas Lajost, mert a film forgatásának első pillanatában eldöntötte, hogy a kutyák vonzóbbak, mint az ember. Ebből a célból csupa gyönyörű kutyát és sok csúf embert választott szereplőnek. Néhány emberi arc azonban ellenállt. Segített rajta a kamera. Hol „halszem optikával” operálnak, hol olyan kameraállással, amelyik a lehető legelőnytelenebb: guvadt szemek, nyálasan leffegő ajkak, sörtés tokák, feketén tátongó orrlikak, pudvás fogak – ilyen az ember. De ha Kócos, vagy a szeles gavallér, Brúnó kerül a látómezőbe: dióbarna tekintet, édes, piros nyelvecskék, tiszta lehelet. A kamera normálisan lát. Hogy ez a látásmód is következményekkel lehet a hős megítélésére, szintén nem foglalkoztatta az alkotókat.
A dehumanizálás végül az embernél szebb kutyákat is eléri. Amiről a novellában humoros kedvességgel értesülünk – „a puli szűzies szemérmének órái meg vannak számlálva” – azt párzó ebek képében láthatjuk meg. E sorok írója szégyenkezés nélkül beismeri, hogy egy percig sem hitte: a kutyusokat a gólya hozza; továbbá nem szokott szerelmi jelenetek alkalmával szemét elfedve a széktámla mögé bújni, sőt már az is megesett vele, hogy az életerő művészi inkarnációjának látta ágaskodó csődörök filmszalagra vett képét. Ezúttal azonban semmilyen esztétikai magyarázatot nem talált a szerepét odaadással alakító puli és vizsla teljesítményére. Az addig emberarcúnak láttatott kutyák itt meglesett – és megalázott – állatokká váltak.
És még mindig volt játékidő, le nem forgatott filmszalag! Pedig a történetet elmondták már kétszer is, pedig már a kamionosok is elrobogtak, pedig már a víz is elfogyott. Mit lehet tenni egyebet: Vukán György hangulatos cirkuszzenéjére fölvonulnak a szereplők, fél kézzel kutyáik pórázát tartva, fél kézzel a távolodó Kaspareknek integetve. Hogy Fellini nem fordult meg a sírjában, az csak annak köszönhető, hogy még él. De a néző fejében megfordul a gondolat: szabad ezt?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1270 átlag: 5.49 |
 |
|
