KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Csantavéri Júlia: Vittorio Gassman (1922–2000)

• Schubert Gusztáv: XXL Az eklektika hősei
• Hirsch Tibor: Időn kívüli időutazó James Bond-korszak
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Nyugat-Keleti Díván Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Horváth Antal Balázs: Járatlan úton Privátbűnök, magáncsapdák
• Herpai Gergely: Pixel noir Digitális bűnök
• Pápai Zsolt: Zsánerek a fonákjáról John Sayles portréjához
• N. N.: John Sayles filmjei
• Muhi Klára: A törvény kapujában Beszélgetés a filmszakmáról
• Gervai András: Karakter Eurofilm: Hollandia
• Gervai András: Mélyföld: holland filmhelyzet
KÖNYV
• Zalán Vince: A valóság dramaturgiája Kieślowski mozija
• Csala Károly: Egy szavahihető ember Hamza D. Ákos a magyar filmművészetben

• Geréb Anna: A filmkocka el van vetve A Goszfilmofond kincsei
• Halász Tamás: Testek tájban, tájak testen Táncfilmek
KRITIKA
• Varró Attila: Mélységillúzió South Park kontra Disney
• Békés Pál: Déli ritmus Cuki hagyatéka
• Köves Gábor: A jóízlésű idomár Pop, csajok satöbbi; Hi-Lo Country
• Pályi András: Hadüzenet, aranyhazugságokkal Tűzzel-vassal
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: M: I-2
• Nevelős Zoltán: Új csapás
• Köves Gábor: Tolvajtempó
• Bori Erzsébet: Frequency
• Ardai Zoltán: A tanú szeme
• Barotányi Zoltán: Galaktitkos küldetés
• Kézai Krisztina: Agyatlan apartman
• Hungler Tímea: Oltári vőlegény
• Tamás Amaryllis: A földlakók nemi élete
• Kis Anna: Mansfield Park
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Ki volt?

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szerzői rajzfilmek

Snoopy és Charlie Brown – A Peanuts-film

Kutya világ ez, Snoopy

Kránicz Bence

Charlie Brown és kiskutyája típusfigurák, más-más választ adnak a hétköznapok kihívásaira.

 

„Valami baj lehet velem, Linus. Jön a karácsony, de egyáltalán nem vagyok boldog.” Charlie Brown, a Peanuts-sorozat hőse tépelődik így az első rajzfilmben, amely az akkor már Amerika-szerte népes rajongótáborral bíró comic stripek alapján készült. A mondat pontosan tükrözi Charlie Brown jellemét, így akár meglepőnek is tűnhet, hogy világszerte népszerűvé, valódi popkulturális jelenséggé válhatott egy képregényszéria a főszerepben egy félszeg, neurotikus és balszerencsés kisfiúval, na meg az ő kiskutyájával.

A szereplők kisudvari baseball-csapatáról elnevezett Peanuts a leghosszabb ideig futó képregénysorozat, amelyet egyetlen szerző írt és rajzolt. 1950 októberében jelent meg az első képsor, az utolsó pedig 2000 februárjában, egy nappal az alkotó, Charles Schulz halála után. Schulz mintegy 18000 stripet rajzolt, valamint részt vett négy egészestés és 45 rövid Peanuts-rajzfilm elkészítésében. Hasonlóan a Kázmér és Hubát jegyző Bill Wattersonhoz, Schulz is kikötötte, hogy a képregényekhez senki más nem nyúlhat rajta kívül, a filmváltozatokkal és merchandise-termékekkel szemben azonban nem volt ellenvetése. Ezért készülhetett el idén a Snoopy és Charlie Brown – A Peanuts-film, 35 évvel az utolsó mozis adaptáció után.

A Peanuts karakterei a ‘60-as évek elejére nyerték el végleges formájukat, a későbbiekben már nem változott a kiforrott vizuális világ. A jól beazonosítható figurák nyilvánvalóan kulcsfontosságúak egy olyan sorozatban, amely öt-hat szereplő viszonyaira, interakcióira épít. Ekkorra nemcsak a gombszemű, fejnehéz kisgyerekek – Charlie mellett az undok Lucy, Schroeder, a zongorista, vagy a folyton takaróját szorongató Linus – csapata rázódott össze, hanem a kezdetben hosszúkásabb testű Snoopy is tíz év után kapott végleges külsőt. Az első rajzfilmváltozatban, az 1965-ös A Charlie Brown Christmasben egy az egyben a képsorok vizuális világa köszönt vissza, az újdonságot a színek jelentették a fekete-fehérben terjesztett stripekhez képest.

De Schulz jellegzetes vonalain kívül a stripek minimáltörténetét is gond nélkül át lehetett ültetni mozgóképre. Ezekben a rajzfilmekben nincsenek súlyos konfliktusok, az epizódszerű jelenetekben a gyerekek találkoznak valamilyen kisebb hétköznapi problémával, amelynek megoldásában egyszerre segítik és hátráltatják egymást. Mindnyájan másként próbálnak választ adni ugyanazokra a felmerülő kérdésekre – mi a hálaadás lényege? ha a Mikulás hoz ajándékot, a Halloween szelleme miért nem? –, előszeretettel bocsátkoznak hosszas filozofálgatásba, mintha terápiára szoruló alsó tagozatosok tartanának önsegélyező foglalkozást.

Kalandos vagy fantasztikus eseményekkel legfeljebb Snoopy fantáziájában találkozhatunk, az írói ambíciókat tápláló kiskutya képzeletének ugyanis nincsenek határai: első világháborús pilótaként vagy a függetlenségi háborúban harcoló államalapítóként is remekül helytáll. A rajzfilmekben a második tévés különkiadás, az It’s the Great Pumpkin, Charlie Brown hozott fordulópontot, a film közepén ugyanis több percen át Snoopy elképzelt világháborús küldetését figyelhetjük. Ettől kezdve minden Peanuts-animációnak részévé váltak Snoopy saját, esetenként kismadár-barátjával, Woodstockkal közös kalandjai, amelyekről Charlie Brown és a többiek mit sem tudnak. A Peanuts-képregények és rajzfilmek a hétköznapokban előttünk tornyosuló problémákra adott kétféle reakció modelljét nyújtják: Charlie a közösségen belül, gondjai kibeszélése révén próbál boldogulni, míg kutyája az általa teremtett fantáziavilágba menekül minden sötét, viharos éjszakán.

Noha a karácsonyi szezonban bemutatott, legfrissebb Snoopy-film már CGI-technikával készült, nem távolodik el a korábbi mozgóképes adaptációk világától. A számítógépes effektek valójában csak Snoopy repülős kalandjaiban bontakozhatnak ki, egyébiránt az alkotók – köztük Schulz fia és unokája – a síkszerű ábrázolással is a rajzfilmes mintát követik. Szentségtörésnek tűnhet, hogy színre lép Charlie Brown plátói szerelme, a főhős bizonyításvágyára épülő, és a Peanuts-mániára vonatkozó önreflektív gegektől sem mentes történet azonban méltó Schulz szellemiségéhez. Ahogy ő fogalmazott, Charlie, Lucy és a többi kisiskolás szinte maguk írják a saját történeteiket – szerencsére az új film készítői is hagyták, hadd vezessék Snoopy-ék a kezüket.

 

 

SNOOPY ÉS CHARLIE BROWN – A PEANUTS FILM (The Peanuts Movie) – amerikai, 2015. Rendezte. Steve Martino. Írta: Bryan Schultz, Craig Schultz és Cornelius Uliano. Kép: Renata Falcao. Zene: Christophe Beck. Gyártó: Blue Sky. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 92 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/01 31-32. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12555