KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Csantavéri Júlia: Vittorio Gassman (1922–2000)

• Schubert Gusztáv: XXL Az eklektika hősei
• Hirsch Tibor: Időn kívüli időutazó James Bond-korszak
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Nyugat-Keleti Díván Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Horváth Antal Balázs: Járatlan úton Privátbűnök, magáncsapdák
• Herpai Gergely: Pixel noir Digitális bűnök
• Pápai Zsolt: Zsánerek a fonákjáról John Sayles portréjához
• N. N.: John Sayles filmjei
• Muhi Klára: A törvény kapujában Beszélgetés a filmszakmáról
• Gervai András: Karakter Eurofilm: Hollandia
• Gervai András: Mélyföld: holland filmhelyzet
KÖNYV
• Zalán Vince: A valóság dramaturgiája Kieślowski mozija
• Csala Károly: Egy szavahihető ember Hamza D. Ákos a magyar filmművészetben

• Geréb Anna: A filmkocka el van vetve A Goszfilmofond kincsei
• Halász Tamás: Testek tájban, tájak testen Táncfilmek
KRITIKA
• Varró Attila: Mélységillúzió South Park kontra Disney
• Békés Pál: Déli ritmus Cuki hagyatéka
• Köves Gábor: A jóízlésű idomár Pop, csajok satöbbi; Hi-Lo Country
• Pályi András: Hadüzenet, aranyhazugságokkal Tűzzel-vassal
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: M: I-2
• Nevelős Zoltán: Új csapás
• Köves Gábor: Tolvajtempó
• Bori Erzsébet: Frequency
• Ardai Zoltán: A tanú szeme
• Barotányi Zoltán: Galaktitkos küldetés
• Kézai Krisztina: Agyatlan apartman
• Hungler Tímea: Oltári vőlegény
• Tamás Amaryllis: A földlakók nemi élete
• Kis Anna: Mansfield Park
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Ki volt?

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Jean Marais (1913–1998)

Ádám Péter

 

Amikor felmászik a puszta falon a várkastély tornyába, odafent a magasban kilazul egy kő, és csak az utolsó pillanatban sikerül, ügyes csípőmozdulattal, visszanyernie az egyensúlyát: Jean Marais mindig is büszke volt rá, hogy kaszkadőr nélkül forgat minden nyaktörő jelenetet. Szőke üstöké lobog a szélben, hol nekifutásból, hol az emeletről veti magát a nyeregbe, és csúfondáros mosollyal üti ki a kardot az ellenfél kezéből. A nyolcvannégy esztendős korában elhunyt Jean Marais, semmi kétség, megmarad örökké fiatal „jeune premier”-nek, örök hódítónak az utókor emlékezetében.

Jean Marais – ezt ő maga is többször hangoztatta – nem 1913. december 13-án született, hanem 1937-ben. Ekkor ismerkedett meg Charles Dullin színiiskolájában Jean Cocteau-val, aki egyszerre volt számára apa és élettárs, mentor és jóbarát (egész életében nyíltan vállalta homoszexualitását, mégpedig olyan időszakban, amikor ez egyáltalán nem volt könnyű).

Egy kis túlzással azt is lehetne mondani, hogy Jean Marais-t tulajdonképpen Cocteau „találta ki”: nem csoda, hogy az ő filmjeiben aratta legnagyobb sikereit. A közönség, igaz, Jean Delannoy 1943-as Örök visszatérésében fedezi fel (itt viseli azt a híres jacquard-mintás pulóvert, amely egy csapásra a francia férfidivat élvonalába emelte), de legendáját az 1945 és 1960 közt forgatott Cocteau-filmek alapozták meg. Ezekben a filmekben valami különös varázs, karizmatikus kisugárzás lengi körül, amelynek furcsamód nem sok köze volt színészi képességeihez.

Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején pályája ismét felfelé ível, és sorra játssza a főszerepeket azokban a kardos-köpönyeges kalandfilmekben, amelyek nélküle dögunalmasak lettek volna. De volt ezekben a filmekben valami csodálatos koreográfia, amelynek titkát csak ő ismerte. Majd úgyszólván egyik pillanatról a másikra eltűnt a mozivászonról. Visszavonulása akár jelkép is lehetne. Annak a francia mozinak a végét jelzi, amely felett a Nouvelle Vague kongatta meg a lélekharangot. A hatvanas évek közepétől részint Alain Delon, részint az ugyancsak kaszkadőr nélkül forgató Belmondo lép majd a helyébe.

Utoljára Bertolucci Lopott szépség című filmjében láttuk, a hóbortos, mindenből kiábrándult, cinikusan bölcs műkritikus szerepében. De már az is olyan volt, mintha egy rég letűnt korszakból tért volna vissza, meglepetésképpen, néhány pillanatra...

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3909