KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Gervai András: Walther Matthau (1920–2000)

• Mihancsik Zsófia: Visszaköpött imák Holocaust-filmek
• Bikácsy Gergely: Senki nem tud semmit Életvonat
• Sándor Tibor: A látható és a láthatatlan Emberekkel történt; Porrajmos
MAGYAR MŰHELY
• Székely Gabriella: A Széchenyi terve Beszélgetés Bereményi Gézával
• Bársony Éva: Látva látni Beszélgetés Timár Péterrel

• Trosin Alekszandr: Ravaszul improvizál Csillagosok, cenzorok
• Jancsó Miklós: Anekdota
• Bíró Yvette: Guberálni jó! A tallózók és a tallózó
• Ardai Zoltán: Emberünk a főcsőben Film noir : Raymond Chandler
• N. N.: Raymond Chandler (1888–1959)
• Kömlődi Ferenc: Álmodsz, aztán meghalsz William Irish
• N. N.: Cornell Woolrich/William Irish (1903–1968)
MÉDIA
• Zachar Balázs: Más-képp Beszélgetés Hartai Lászlóval
• Gelencsér Gábor: Filmolvasó Médiatankönyvek
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: A legeurópaibb San Francisco
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A csajom, a pasim Nincsen nekem vágyam semmi
• Takács Ferenc: Fegyvert s vitézt fehéren-feketén A hazafi
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A lápvidék gyermekei
• Varró Attila: Lóvátett lovagok
• Gervai András: Viharzóna
• Kovács Marcell: Koponyák
• Hideg János: Csibefutam
• Bori Erzsébet: A kölyök
• Kézai Krisztina: Kevin és Perry a csúcsra tör
• Kubik Elvíra: Gagyi mami
• Tamás Amaryllis: Bombabiztos
• Köves Gábor: Szentek és álszentek
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Phi-Phi

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Emlékezés Wilt Pálra

Felejtés ellen

Szalai Györgyi

Wilt Pál filmrendező hatvankét évesen halt meg – egy befejezetlen filmmel és egy befejezetlen élettel.

Talán még húsz éves sem volt, amikor a Filmművészeti Főiskolára felvételizett. Egy lichthofra nyíló vágószobában vágta felvételi filmjét úgy, hogy a feleslegesnek ítélt snitteket kidobta az ablakon. Miután kiderült, hogy véletlenül a legfontosabbat is kidobta, le kellett ereszkedni és a felgyülemlett szemétből előbányásznia. Jellemző volt rá ez a könnyed, néha önsorsrontó lazaság.

Wilt Pál hatvankét évesen halt meg – egy befejezetlen filmmel és egy befejezetlen élettel, mert a tehetsége ígéretesebb volt, mint amennyit sikerült beteljesítenie.

Akkor született, amikor a film ádáz csatáit vívta művészetként való elismertségéért és győzött: a lengyel, cseh, olasz, orosz, japán francia „új hullám” és a magyar „szegénylegények” megtöltötték a mozikat.

Amikor a Filmművészeti Főiskolára bekerült, új korszaka indult a magyar filmművészetnek. Herskó János kinyitotta a Főiskola kapuit és a rendező növendékek szemléletét a valóságos viszonyok felfedezése felé. Wilt Pál így részese lehetett egy másik nagy korszaknak – a magyar dokumentum és dokumentarista film látványos, külföldön is elismert korszakának. Afőiskolai vizsgafilmként készült Ságpuszta (a Zánkai Úttörőváros építése miatt lebontásra ítélt parasztházak öreg lakóinak drámája) egyik darabja lett a Hat Bagatell című szkeccs filmnek, amely a Kádár-korszak egyik legfontosabb és különös módon egyik legtragikomikusabb lenyomata. Olyan rendezők társaságában, mint Bódy Gábor, Dárday István, Fehér György, Jeles András, Tarr Béla.

Wilt Pál „túl jó” családból származott. Szülei jelentős szobrászművészek: Schaár Erzsébet és Wilt Tibor. Ő késői egyetlen gyerekként mindent megkapott: szellemi muníciót, minden irányú támogatást – és nyomasztóan nagy, részben vélt, részben nagyon is valós elvárásokat. Talán túl sokat mindenből.

Abban az időben, talán még ma is, filmrendezőnek csak az számított, aki játékfilmet rendezett. Ő egész életében egyetlen játékfilmre készült, változatok sokaságát írta meg, ez a film azonban sohasem jutott el a megvalósulás küszöbéig sem. (Talán nem véletlen, hogy ez a film saját családja drámájáról szól.)

És közben készült az ötször másfél órás Nevelésügyi sorozat, egy 300 perces, szigorúan szerkesztett film-folyam, amely egy ötgyerekes pedagógus család sorsában-mindennapjaiban ragadja meg az 1970-es évek szellemét az oktatásügy, a hatalom, a kisvárosi hierarchia, a félelmek és megaláztatások, a kisszerű gondok és beteljesületlen vágyak világát.

A filmsorozat egy éven át tartó forgatását egy éves szellemi felkészülés előzte meg – gyakran a Wilt család elvarázsolt Városmajor utcai lakásában, ahol később az operatőr Pap Ferenc fotói készültek.

A forgatást egy éves vágás követte, majd évekig tartó „társadalmi forgalmazás”: vetítéssorozat, pedagógusok, leendő pedagógusok, ahol minden vetítést, viták, beszélgetések követtek – az alkotók részvételével. Nincs olyan játékfilm, amelyet ennyien láttak és gondoltak volna végig.

Egy másfajta értékrendben azonban ez nem számított. Nem volt művészet. Pali ebbe roppant bele.

Hosszú évek után, egyedül, család nélkül visszatalált a dokumentumfilmhez –

rátalált Csepelre.

Emberi sorsok tükrében kutatta és mutatta fel a Weiss Manfréd nevével fémjelzett régmúltat, amely ipari, közösségi, emberi értékeket hordozott, az azt követő Vörös Csepelt, ahol elsősorban az emberi és kulturális értékeket számolták fel, majd az 1990-ben kezdődő újabb korszakot, amikor a lepusztítás befejeződött, és a hatalmas tárgyi értékeket privatizáció címszó alatt széthordták-szétlopták, azután következett a közelmúlt végső erkölcsi lezüllése, az elhíresült iskolai kettős gyilkosság. Az a Csepel, ahol az erdőben, a hajléktalanok „lakónegyedében” földbe ásott, azonosítatlan hullákat találtak. Ezt a filmet már nem tudta befejezni...

Wilt Pál tehetsége nem teljesedett ki, de ha végignézzük a névsort, azokét, akikkel élete során együtt dolgozott, furcsa „gyászjelentést” olvashatunk: Bódy Gábor tragikus, rejtélyes és korai halála, Fehér György váratlan, korai halála, és most Ő. De az élők is kegyetlen csatákat vívnak az elmúlás és a felejtés ellen – azért, hogy életművűk kiteljesedhessen.

Itt élned és meghalnod kell... Ki tudja, melyik nehezebb élet-feladat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/04 37-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11408