KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Gervai András: Walther Matthau (1920–2000)

• Mihancsik Zsófia: Visszaköpött imák Holocaust-filmek
• Bikácsy Gergely: Senki nem tud semmit Életvonat
• Sándor Tibor: A látható és a láthatatlan Emberekkel történt; Porrajmos
MAGYAR MŰHELY
• Székely Gabriella: A Széchenyi terve Beszélgetés Bereményi Gézával
• Bársony Éva: Látva látni Beszélgetés Timár Péterrel

• Trosin Alekszandr: Ravaszul improvizál Csillagosok, cenzorok
• Jancsó Miklós: Anekdota
• Bíró Yvette: Guberálni jó! A tallózók és a tallózó
• Ardai Zoltán: Emberünk a főcsőben Film noir : Raymond Chandler
• N. N.: Raymond Chandler (1888–1959)
• Kömlődi Ferenc: Álmodsz, aztán meghalsz William Irish
• N. N.: Cornell Woolrich/William Irish (1903–1968)
MÉDIA
• Zachar Balázs: Más-képp Beszélgetés Hartai Lászlóval
• Gelencsér Gábor: Filmolvasó Médiatankönyvek
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: A legeurópaibb San Francisco
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A csajom, a pasim Nincsen nekem vágyam semmi
• Takács Ferenc: Fegyvert s vitézt fehéren-feketén A hazafi
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A lápvidék gyermekei
• Varró Attila: Lóvátett lovagok
• Gervai András: Viharzóna
• Kovács Marcell: Koponyák
• Hideg János: Csibefutam
• Bori Erzsébet: A kölyök
• Kézai Krisztina: Kevin és Perry a csúcsra tör
• Kubik Elvíra: Gagyi mami
• Tamás Amaryllis: Bombabiztos
• Köves Gábor: Szentek és álszentek
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Phi-Phi

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Haverok harca

Soós Tamás Dénes

Tag – amerikai, 2018. Rendezte: Jeff Tomsic. Írta: Russell Adams cikke alapján Mark Steilen és Rob McKittrick. Kép: Larry Blanford. Zene: Germaine Franco. Szereplők: Ed Helms (Hoagie), Lil Rel Howery (Reggie), Jon Hamm (Bob), Isla Fisher (Anna), Jeremy Renner (Jerry). Gyártó: Broken Road Productions / New Line Cinema. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 100 perc.

 

Ismét az élet, na meg egy jelentős amerikai újság (a Wall Street Journal) cikke szolgáltatta az ihletet az új hollywoodi vígjátéknak, amelyben egy csapat felnőtt úgy próbálja megőrizni a gyerekkori barátságát, hogy minden évben egy hónapon keresztül fogócskáznak. Negyven felett, családdal, kiskutyával és tisztes kispolgári állással még ez a pofonegyszerű játék is nehezített pálya, hiszen a baráti kör tagjai különböző városokban élnek – és nehezített azért is, mert egyik haverjukat, Jerry-t 30 év alatt sem sikerült még soha, senkinek elkapnia.

Az eddig jobbára ismeretlen tévés humorszaki, Jeff Tomsic ebből a történetből akár egy korszakváltó komédiát is kihozhatott volna, ami végleg nyaralni küldi az infantilis gyerekember Seth Rogen-féle kiadását, aki a Z-generáció hőseként a füvezős semmittevéssel igyekezett kitolni a felnőtté válás határát, hogy az Éjszakai játékkal együtt a harmincpluszos korosztály számára is átélhetővé tegye a gyermeki lélek megőrzésének kihívását. De Tomsicnak nem volt ilyen ambíciója, se a barátságról a közhelyeken túlmutató mondanivalója. Hagyja, hogy a feldobott – és igencsak izgalmas – kérdések a barátokat egymástól eltávolító, túlzásba vitt versenyszellemről, vagy a társaságot szétszabdaló hierarchiáról csak úgy lógjanak a levegőben, mert azzal múlatja a kissé túlnyújtott, 100 perces játékidőt, hogy minél több zsáner akciótípusát karikírozza a dzsungelhorrortól a háztáji thrillerig, amikor az utolérhetetlen Jerry-t kvázi szuperhősnek teszi meg, és olyan lassított felvételeken, elkenődő arcokkal és akrobatikus mutatványokkal vezeti le a kergetőzéseket, mint Guy Ritchie a Sherlock Holmesban. Kétségkívül szórakoztató nézni, ahogy a Haverok harca frappáns stílusgyakorlatként visszavezeti az akciófilmet ősforrásához, az abszurdba tolt burleszkhez, de szomorú közben azt látni, hogy az eredeti történetben rejlő életörömöt és a barátság ünneplését csak szerencsesütis szlogenekben, és nem érdekfeszítő emberi viszonyokban élhetjük át.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 60-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13779