KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Gervai András: Walther Matthau (1920–2000)

• Mihancsik Zsófia: Visszaköpött imák Holocaust-filmek
• Bikácsy Gergely: Senki nem tud semmit Életvonat
• Sándor Tibor: A látható és a láthatatlan Emberekkel történt; Porrajmos
MAGYAR MŰHELY
• Székely Gabriella: A Széchenyi terve Beszélgetés Bereményi Gézával
• Bársony Éva: Látva látni Beszélgetés Timár Péterrel

• Trosin Alekszandr: Ravaszul improvizál Csillagosok, cenzorok
• Jancsó Miklós: Anekdota
• Bíró Yvette: Guberálni jó! A tallózók és a tallózó
• Ardai Zoltán: Emberünk a főcsőben Film noir : Raymond Chandler
• N. N.: Raymond Chandler (1888–1959)
• Kömlődi Ferenc: Álmodsz, aztán meghalsz William Irish
• N. N.: Cornell Woolrich/William Irish (1903–1968)
MÉDIA
• Zachar Balázs: Más-képp Beszélgetés Hartai Lászlóval
• Gelencsér Gábor: Filmolvasó Médiatankönyvek
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: A legeurópaibb San Francisco
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A csajom, a pasim Nincsen nekem vágyam semmi
• Takács Ferenc: Fegyvert s vitézt fehéren-feketén A hazafi
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A lápvidék gyermekei
• Varró Attila: Lóvátett lovagok
• Gervai András: Viharzóna
• Kovács Marcell: Koponyák
• Hideg János: Csibefutam
• Bori Erzsébet: A kölyök
• Kézai Krisztina: Kevin és Perry a csúcsra tör
• Kubik Elvíra: Gagyi mami
• Tamás Amaryllis: Bombabiztos
• Köves Gábor: Szentek és álszentek
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Phi-Phi

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Váltságdíj

Bérczes László

Mert mi is a világ rendje? – kérdezhetjük ezzel az amerikai filmmel kapcsolatban (is). A rend lenne-e az vagy netalántán a káosz? Első nekifutásra persze, hogy a rendre voksolunk – esetünkben a rend egy sikeres üzletembert jelent a legszebb férfikorban, továbbá egy összetéveszthetően csinos feleséget (egyben fátyolos szemű családanyát) és vele az ágyban, párnák közt a legédibb szőke kisfiút. Ez így együtt egy felsőtízezres amerikai család, melynek tagjai igen szeretik egymást. Ezt a rendet jelentik a tőlük függetlenül létező rossz emberek is, akik, hogy egyből felismerhessük őket, mindig rosszkedvűek és borostásak – de nem úgy divatosan, hanem csak úgy kopottan, szürkén, szőrösen. Tulajdonképpen az is e megszavazott világrend része, hogy a most Tom Mullen névre hallgató Mel Gibson szükség esetén pillanatok alatt egy-egy millió dollárt tud elhelyezni egy-egy aktatáskában – ám – e tevékenység már a káoszra

utal, mely bekövetkezik, amikor azt látjuk, hogy a nyomozók főnöke színesbőrű és szakállas, míg az emberrablók zseniális vezetője – az FBI-fizetéssel nyilván elégedetlen zsaru – bizony gondosan ügyel arra, hogy mindig frissen borotválva lépjen kamera elé.

Ha türelemmel végigültük a mintegy húszperces sablonrendet, akkor jutalomból megnézhetünk egy pofás, jólmegcsinált, izgalmas filmet (kicsit talán túl nagy is az izgalom, merthogy a kétmilkó ott lapul a táskában, a szőke gyermek meg ott hever a szőrös emberek díványán, csak ki kéne őket cserélni). Egy kitűnően felépített, kellőképpen kiszámíthatatlan, egyórás nyomozást, üldözést, vérrel telifröcskölt, igazi váltságdíjas mozit látunk, ami még hasonlít is valamelyest a világra. Ezért aztán második nekifutásra mégiscsak a káoszra szavazunk, szóval, hogy az lenne a világ rendje.

Jó érzéssel szedelőzködünk hát, amikor a szőke gyermek hazakerül – de még remegve bepisil –, a szőrös gengszterek pedig már a hűtőkamrában várnak sorukra – ám a simaképű főnök életben marad, sőt megmentőként ő kapja a kétmilkót. Valahogy így szokott ez lenni. De csalódottan visszazöttyenünk, mert Ron Howard rendező ráhúz még húsz percet: úgy dönt, rend a lelke mindennek. A simaképűt szitává löveti, a családi biznisz – valószínűleg pisi nélkül – megy tovább. Szóval rend van, aminek végülis örülnünk kell.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/01 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1386