KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Gervai András: Walther Matthau (1920–2000)

• Mihancsik Zsófia: Visszaköpött imák Holocaust-filmek
• Bikácsy Gergely: Senki nem tud semmit Életvonat
• Sándor Tibor: A látható és a láthatatlan Emberekkel történt; Porrajmos
MAGYAR MŰHELY
• Székely Gabriella: A Széchenyi terve Beszélgetés Bereményi Gézával
• Bársony Éva: Látva látni Beszélgetés Timár Péterrel

• Trosin Alekszandr: Ravaszul improvizál Csillagosok, cenzorok
• Jancsó Miklós: Anekdota
• Bíró Yvette: Guberálni jó! A tallózók és a tallózó
• Ardai Zoltán: Emberünk a főcsőben Film noir : Raymond Chandler
• N. N.: Raymond Chandler (1888–1959)
• Kömlődi Ferenc: Álmodsz, aztán meghalsz William Irish
• N. N.: Cornell Woolrich/William Irish (1903–1968)
MÉDIA
• Zachar Balázs: Más-képp Beszélgetés Hartai Lászlóval
• Gelencsér Gábor: Filmolvasó Médiatankönyvek
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: A legeurópaibb San Francisco
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A csajom, a pasim Nincsen nekem vágyam semmi
• Takács Ferenc: Fegyvert s vitézt fehéren-feketén A hazafi
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A lápvidék gyermekei
• Varró Attila: Lóvátett lovagok
• Gervai András: Viharzóna
• Kovács Marcell: Koponyák
• Hideg János: Csibefutam
• Bori Erzsébet: A kölyök
• Kézai Krisztina: Kevin és Perry a csúcsra tör
• Kubik Elvíra: Gagyi mami
• Tamás Amaryllis: Bombabiztos
• Köves Gábor: Szentek és álszentek
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Phi-Phi

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Extrémek

Békés Pál

 

Igazi féldioptriás film. Körülbelül ennyit romlik a szeme annak, aki végignézi a technodiszkók fénylüktetését és a narkómámor generálta belső villódzást valóság(?)hűen vászonra vibráló filmet, a Trainspotting életérzetének új, a szó legszorosabb értelmében szemkápráztató operatőrmunkával készült, holland változatát.

A nagyvárosba került fiatal pár, Jacqueline és Martijn mintha a régi és az új kábítószer-kultúra képviselői volnának.

Martijn hosszú hajával, befelé forduló, marihuána-termesztő szelídségével már-már archaikus bájt áraszt – akárha a hatvanas évek békebeli hippijei reinkarnálódnának benne. És miért is ne? Életkorát tekintve a woodstocki fesztivál idején foganhatott.

Párja, Jacqueline sokkal nyitottabb, nem marad érintetlen a nagyvárosi élet szubkulturális jelenségeitől. Amikor a titokzatos JP vacsorázni hívja, majd felajánlja, hogy beszállhat az anyagkereskedelembe, igent mond, és azonmód elmerül a diszkóvilág technozene- és narkótéboly korbácsolta veszedelmes hullámaiban. Megpróbálja kiharcolni helyét a szép új világban, és két frissen szerzett barátnőjével diszkóelőadóként érvényesülni, ám DD (Dudi) és Yoyo (Jojó) kigolyózzák a csapatból és duettként didiznek és jojóznak be a népszerűség révébe, míg Jacqueline-nak marad a pitiáner dealerkedés, és a lassanként életveszélyessé váló evickélés a nálánál több kaliberrel nagyobb dealerek összecsapásai közepette, ráadásul JP fenyegető erőszakoskodását is el kell viselnie.

A városszéli hangárdiszkó végvidékén egyébként természetes egyszerűséggel lebonyolított generációváltás szemtanúi is lehetünk: Didinek egy bizonyos DJ Cowboy, avagy western jelmezben riszáló macho lemezlovas-sztár tanítja meg a szakma csínját-bínját természetben kínált és elfogadott szolgáltatások fejében, s amikor Didi kinő pártfogója keze alól, magától értetődő módon taszítja le oktatóját a lemezpult trónjáról, s tegnapi hívei éppily magától értetődően verik véresre az idejétmúlt disc-jockeyt, szilánkokra tiporván lemezeit. Az erőszak itt oly természetes, mint a levegővétel és a kokain.

Happy end nincs? – kérdezte valaha az Illés együttes. – De van! – felelte rá nyomban ugyancsak az Illés együttes.

Martijn nem hagyja elkallódni szerelmét. Elsírja bánatát egy csapat kokókánkánt járó kölyöknek, akik megértést tanúsítanak, felhorgadnak és új barátjuk iránti szimpátiatüntetés gyanánt a friss gyilkosságból visszatérő JP-t jó alaposan agyonverik.

A fiatal pár megszabadulván a lidércnyomástól szökellve szalad az antivilágbeli, zöldellő marihuánamezők felé.

Az Extrémeknek jó esélye van arra, hogy a Trainspotting által kiváltott divat hullámain hajózva szintén kultikus mozivá váljon. Aki sokszor szándékszik megnézni, feltétlenül keresse fel szemorvosát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/08 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1568