KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Gervai András: Walther Matthau (1920–2000)

• Mihancsik Zsófia: Visszaköpött imák Holocaust-filmek
• Bikácsy Gergely: Senki nem tud semmit Életvonat
• Sándor Tibor: A látható és a láthatatlan Emberekkel történt; Porrajmos
MAGYAR MŰHELY
• Székely Gabriella: A Széchenyi terve Beszélgetés Bereményi Gézával
• Bársony Éva: Látva látni Beszélgetés Timár Péterrel

• Trosin Alekszandr: Ravaszul improvizál Csillagosok, cenzorok
• Jancsó Miklós: Anekdota
• Bíró Yvette: Guberálni jó! A tallózók és a tallózó
• Ardai Zoltán: Emberünk a főcsőben Film noir : Raymond Chandler
• N. N.: Raymond Chandler (1888–1959)
• Kömlődi Ferenc: Álmodsz, aztán meghalsz William Irish
• N. N.: Cornell Woolrich/William Irish (1903–1968)
MÉDIA
• Zachar Balázs: Más-képp Beszélgetés Hartai Lászlóval
• Gelencsér Gábor: Filmolvasó Médiatankönyvek
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: A legeurópaibb San Francisco
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A csajom, a pasim Nincsen nekem vágyam semmi
• Takács Ferenc: Fegyvert s vitézt fehéren-feketén A hazafi
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A lápvidék gyermekei
• Varró Attila: Lóvátett lovagok
• Gervai András: Viharzóna
• Kovács Marcell: Koponyák
• Hideg János: Csibefutam
• Bori Erzsébet: A kölyök
• Kézai Krisztina: Kevin és Perry a csúcsra tör
• Kubik Elvíra: Gagyi mami
• Tamás Amaryllis: Bombabiztos
• Köves Gábor: Szentek és álszentek
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Phi-Phi

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Filmszínészek?

Máriássy Judit

A tetszetős kötet, melyet a Mafilm adott ki az 1980-as játékfilmszemle alkalmából, Hámori András szerkesztésében, a fenti címet viseli – kérdőjel nélkül. Célja, hogy egyenként és együttesen bemutassa azokat a magyar színészeket, akik a filmgyár 1977-ben született saját társulatának tagjai a legszorosabban vett jelen időben. Néhány egészen kitűnő, művészi és emberi portrét szellemesen és elfogultan felvázoló jellemzés (mellette néhány gyengébb, érdektelenebb), pontos-hűvös életrajzi adatok, és jórészt a riportalany szerepét alakító színész bölcsességétől vagy csacskaságától függő rövid interjúk lennének hivatottak meggyőzni arról, hogy a Lumumba utcában végre sikerült megvalósítani a réges-régi tervet: a filmet főhivatásként szolgáló színészkollektíva leveszi a rendezők és gyártásvezetők válláról a kínzó színészhiány és az egyre bonyolultabb egyeztetés gondját. Erről szól Föld Ottónak, a Mafilm igazgatójának bevezető nyilatkozata. De csak az.

A portrék és vallomások mást mondanak. Ez a más is jelentős, ez a más is esemény, de inkább a honi színészet problémáinak tükre, semmint a filmművészeté. Vajon ki hinné azt, hogy ha Garas Dezső, aki most, 1980-ban a Bűn és bűnhődésben (Vígszínház) a Pisti a vérzivatarban (Pesti Színház) és az Emigránsokban (Játékszín) remekel és hajol meg esténként a színpadon, filmszínészebb attól, hogy személyazonossági igazolványában és munkakönyvében a Mafilm szerepel munkaadóként? Vagy megfordítva: Cserhalmi György, Monori Lili kevésbé lett volna par excellence filmszínész az idő tájt, amikor az egyik estén Shakespeare-t játszott, a másikon Sarkadi Imre darabjában lépett fel egy-egy színtársulat tagjaként? S ha ehhez még hozzágondolom, hogy a hányatott sorsú, munkaéhes színészek, mint Sólyom Ildikó, Soós Edit, Cserhalmi Erzsébet semmivel sem láthatók gyakrabban filmen, mint mielőtt a Mafilm-társulathoz szegődtek, a filmszínészi „csapat” funkciója némileg megkérdőjelezhető.

Csakhogy az a más, melynek képe a vallomásokból kibontakozik, ígéretes és egészséges jelenségről szól. A filmgyári társulat legalizálja azt az életformát, szabadságot, amit a nehezen alkalmazkodó, a magukat inkább önmagukban, semmint szabályos együttesben érvényesítő művészek világszerte gyakorolnak (és gyakoroltak egykor Magyarországon is) –: a szerepre szerződés jogát, a „szabadúszást”. Méghozzá úgy, hogy nem kell vállalniuk a szabadúszás kockázatával járó létbizonytalanságot. Egyik-másik nyilatkozat – Harsányi Gáboré, Balázsovits Lajosé – érzékletesen jelzi a személyes döntésnek e tudatos indokát. Hitem szerint persze az sem lesz „áruló”, aki előbb-utóbb megsokallván a szabadságot, s ha éppen olyan színház kínálja majd szerződéssel, szerepekkel, amely vonzza őt – elhagyná a jótékony Mafilm-társulatot. Volt már rá példa. Lesz is. Az ellenkezőjére hasonlóképpen. Maga a mozgás az, ami üdvözölendő. S aminek végső soron a film és a színház egyaránt nyertese.

A csinos kötetet érdemes lenne több nyelven megjelentetni. A nemzetközi színészbörzén hasznos reklámanyagként használhatnák. Ez esetben csak „A magyar filmtörténet színtársulata” című eszmefuttatást mellőzhetné a szerkesztő az összeállításból. Nehogy a magyar film külföldi hívei és ismerősei is meglepődjenek azon, hogy a dolgozat írója a múlt és a jelen magyar filmszínészeinek sorából alig nyolc-tízét érdemesít a filmszínész rangra; elfelejtvén, hogy – akár tetszik, akár nem – az volt Csortos Gyula, Rajnai Gábor, Somlay Arthur, Mezey Mária, Kiss Manyi, hogy Moszkvában az idősebb korosztály magyar filmszínészként ismeri Gaál Franciska nevét, s hogy filmszínész is Dayka Margit, Darvas Iván, Ruttkai Éva, Tolnay Klári, és státuszától függetlenül már rég az volt Garas Dezső.

És még sokan mások.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/06 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7855