KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Gervai András: Walther Matthau (1920–2000)

• Mihancsik Zsófia: Visszaköpött imák Holocaust-filmek
• Bikácsy Gergely: Senki nem tud semmit Életvonat
• Sándor Tibor: A látható és a láthatatlan Emberekkel történt; Porrajmos
MAGYAR MŰHELY
• Székely Gabriella: A Széchenyi terve Beszélgetés Bereményi Gézával
• Bársony Éva: Látva látni Beszélgetés Timár Péterrel

• Trosin Alekszandr: Ravaszul improvizál Csillagosok, cenzorok
• Jancsó Miklós: Anekdota
• Bíró Yvette: Guberálni jó! A tallózók és a tallózó
• Ardai Zoltán: Emberünk a főcsőben Film noir : Raymond Chandler
• N. N.: Raymond Chandler (1888–1959)
• Kömlődi Ferenc: Álmodsz, aztán meghalsz William Irish
• N. N.: Cornell Woolrich/William Irish (1903–1968)
MÉDIA
• Zachar Balázs: Más-képp Beszélgetés Hartai Lászlóval
• Gelencsér Gábor: Filmolvasó Médiatankönyvek
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: A legeurópaibb San Francisco
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A csajom, a pasim Nincsen nekem vágyam semmi
• Takács Ferenc: Fegyvert s vitézt fehéren-feketén A hazafi
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A lápvidék gyermekei
• Varró Attila: Lóvátett lovagok
• Gervai András: Viharzóna
• Kovács Marcell: Koponyák
• Hideg János: Csibefutam
• Bori Erzsébet: A kölyök
• Kézai Krisztina: Kevin és Perry a csúcsra tör
• Kubik Elvíra: Gagyi mami
• Tamás Amaryllis: Bombabiztos
• Köves Gábor: Szentek és álszentek
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Phi-Phi

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Airborne

Barotányi Zoltán

A nagy történetek mindig valahol a távolban kezdődnek és a „szobákban” érnek véget, ott bevackolnak valamely sarokba és egy rég elfelejtett játékmaci ölében álomra hajtják fejüket. Így van ez filmünk sztorijával is, amely valahol az Úr keze ügyében lévő – tehát tőlünk tökéletesen távoli – Kaliforniában startol, később a történet áthelyeződik Cincinattiba, ami már majdnem olyan, mint Miskolc (egy fenét olyan, de legalább jól hangzik), s végül a szívünkbe fúródik, akár egy csöppnyi morális tanulságba, heroizmusba és kuráréba mártott mérges nyilacska. Szubtrópusi tájon indul a nevelési regény: Mitchell, a körmönfont tinédzser egyre csak a hullámokon siklik, agyában a hullámok (és egyebek) távollétében is ott dübörög a Szörfing Börd csőrének mániákus üteme: „Upapa umámá, upapa ummámámá” – s így tovább. Ekkor váratlanul a messzi északra űzik a zord szülők, ahol a helybéli surmók finoman szólva idegenkedve fogadják a távolba szakadt véglényt. A helyi baró csávók – kiknek nemes ízlését közmondásszerűen illetlenség felülbírálni – jobban szeretnek jéghokizni, s ez máris elég a drámai konfliktushoz. Ezután rohamszerűen közeledik a végkimenetel: Mitchell unott, mint egy hetvenéves angol lord, vadul stíröli a helyi felhozatalt, hülyeségeket beszél, így hamarosan elterjed, hogy egyrészt ő módfelett „cool” (lédiz), másrészt egy nagyképű nyálas jöttment, akit mihamar szurokba és tollba kell forgatni (dzsentlemen). Mitchell egyre inkább úgy fest, mint a megtestesült Bob herceg: veretes görkoriján siklik át a városon, előtte számos utca, mindegyiken van sarok, ám a legszebb rózsaszál akkor is, örökké, szilánkosan tört szívvel… Jön még a helyi diszlexikális intelligencia, szerepe szerint konfrontál, fitymál, denunciál és provokál. Mitchell előbb megszégyenül a próba során (nincs benne elég hübrisz), később elfogadja a kihívást, győzelemre viszi a csapatot, ő mutatja be a legtöbb C-elemet, övé a kertészlelkű rózsaszál dolgos keze: örül a néző és Huszka Jenő – utóbbi halotti poraiban. A film maga egyébként diszkréten visszafogott körítése az aleatorikus ritmusban felbukkanó szörfbetéteknek és a finálé orgiasztikus görkorcsolyaversenyének, amely már majdnem olyan jó, mint az MTV Sports. Autszájderek, félénkek, és kisebb átlagsebességűek számára tanulságként marad a kérdés – ha már fontosabb és szórakoztatóbb dolgoktól megfosztatik az ember, akkor legalább döntsük el, melyik a jobb: szörfözni avagy hokizni?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/08 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=938