KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Ádám Péter: Claude Sautet (1924–2000)

• Forgách András: Az utolsó jakuza A Kitano-kollekció
• N. N.: Kitano Takeshi
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Elsüllyedt mozi Velence
• N. N.: Az 57. velencei filmfesztivál díjai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Elveszett ifjúság Petőfi '73–2000
• Gazdag Gyula: Helyszíni szemle
• Muhi Klára: Gorbacsovon innen, gvantanamérán túl A kis utazás

• Bikácsy Gergely: Vén újrealizmus? A filmtörténet börtönében
• Kömlődi Ferenc: Túl a biológián Evolúciós filmmesék
• Varró Attila: Kívülállók X-Men; Dogma
• Bóna László: Kalandterápia Túlélőtévé
• Turcsányi Sándor: Tücskök, hangyák, méhecskék kalandorok kíméljenek!
• Nánay Bence: Tanmese George Lucas, a világjobbító
• Tanner Gábor: Torreádorsirató Ladislao Vajda
• Bán Zoltán András: Egy centiméter A harmincas évek filmzenéi
KÖNYV
• Kelecsényi László: A nagy szürke Balogh Gyöngyi–Király Jenő: „Csak egy nap a világ...”
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Családi körképek Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Magányos lovag Aranymadár
• Báron György: Vissza az ólomidőbe A lövés utáni csend
• Bori Erzsébet: Vízicsoda Tuvalu
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Hétfő
• Békés Pál: Szerelmem szelleme
• Glauziusz Tamás: Végső állomás
• Bori Erzsébet: Angyal a lépcsőn
• Köves Gábor: Shaft
• Pápai Zsolt: Csapás a múltból
• Kovács Marcell: Horrorra akadva
• Hungler Tímea: Cool túra
• Korcsog Balázs: Sakáltanya
• Mátyás Péter: Robbanáspont
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Selejtező

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Jöttmentek

Harmat György

 

Az elmúlt években Bertolucci (Huszadik század), Olmi (A facipő fája) és Mihalkov–Koncsalovszkij (Szibériáda) művészetének ereje által élhettük át, kísérhettük nyomon olasz és szibériai parasztcsaládok sorsát a századelőtől fogva. Most egy elsőfilmes rendezőnő jóvoltából a dzsungelek övezte dél-amerikai kávéültetvény földműveseinek élete tárul elénk. A hasonlóságok és a brazil fejlődésből adódó különbségek megfigyelése önmagában is nyújthatna izgalmat, a Jöttmentek témájának kivételes érdekességét azonban az adja, hogy a század elején Brazíliába vándorolt japán parasztok speciális problémáival foglalkozik.

1965-ben Brazília nyolcvanmillió lakosából kétszázötvenezer volt japán, a mostani százmillió feletti népességből nyilván még több. Mivel a film rendezője „japán-brazil”, aligha tévedek gyanúmban, hogy családtörténetében saját „gyökereit” kutatja. A filmet indító, de záró képek a mai São Paulót mutatják: a járókelők ősei tudhatólag Afrikából, Európából és Ázsiából érkeztek ide. A „kisebbségi gyökerekhez” való visszatérés a soknemzetiségű Brazília egységesülésének egy periódusára is fényt vet.

A film története 1908-ban kezdődik egy japán faluban, ahonnan hőseink azzal a reménnyel indulnak Latin-Amerikába, hogy nem túl hosszú tartózkodás után hazatérhetnek – megtakarított pénzükkel. Brazil alkalmazójuk persze minél olcsóbban, minél több munkát akar kisajtolni belőlük. Az ősi kultúrát tisztelő, tisztaság- és rendszerető japánokra emberhez nem méltó fogadtatás vár: penészes, üres, lerobbant épületekben helyezik el őket, fizetést évente csak egyszer kapnak, sokszoros és jogtalan levonásokkal. A nyelveket és a helyi körülményeket nem ismerő „jöttmentek” szokásaikból és neveltetésükből fakadóan nem csatlakoznak az ültetvényen élő olasz, spanyol földművesek agrárszocialista akcióihoz: nem sztrájkolnak. Tiltakozásuk egyénenkénti és ösztönös: hasonló A kopár sziget parasztasszonyáéhoz, aki elkeseredésében őrjöngve tépi ki a földből a saját maga ültette palántákat. Honvágy gyötri, betegség tizedeli a csoportot. A vendégmunkásból emigránssá válás fájdalmas krónikája a film.

Következetesen végigvitt a film egyik meghatározó formai és tartalmi jegye: az indokolatlannak tűnő csendekkel és meglepő kitörésekkel operáló sajátos japán színészi játékstílus idegen környezetbe helyezése. Érezteti a kettős szorítást, amelyben az idegenek élni kénytelenek: szembenállásukat a munkavezetőkkel éppúgy, mint sorstársaikkal. A film első félórájában a különleges összetételű feldolgozásmód (expresszivitás és visszafogottság, epikus érzelmesség és fel-felbukkanó irónia) még magával ragadja a nézőt. Később azonban lelassul a tempó, elszegényednek a filmeszközök, s így a didaktikusan leegyszerűsített alakok és helyzetek nem „tartják meg” a filmet. Jamaszaki Tizuka (még?) nem tud szokványmentes, a saját lehetőségeihez felnövő, jelentős művet létrehozni. Ígéretes viszont a Jöttmentek őszintesége és intenzitása – ez megmarad emlékezetünkben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/07 47-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6843