KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró

• Schubert Gusztáv: A prófécia éve 2001. Űrodüsszeia
• Bodoky Tamás: Időmátrix Beszélgetés Galántai Zoltánnal, Székely Lászlóval és Szilágyi Ákossal
• N. N.: Az Űrodüsszeia és a technika
• Dániel Ferenc: Űrkaland és laposfogó MIR-képek
• Nyírő András: Se HAL, se drót
• Karátson Gábor: Szkifisztalker Tarkovszkij jövőképe
• Schubert Gusztáv: Dr. Mocsok A rosszízlés diadala
• Pápai Zsolt: A néző meztelen Tabu a kukában
• Beregi Tamás: Excrementum sacrum A betiltott test
• Békés Pál: Tök sirály! Szleng-szinkron
ANIMÁCIÓ
• Varró Attila: Utópia a rajzlapon Miyazaki Hayao
• Láng István: Dragon Ball, a kultuszmese Botrány-anime
MAGYAR MŰHELY
• Bársony Éva: Ideológiai kalandfilm Beszélgetés Fekete Ibolyával
TELEVÍZÓ
• Mihancsik Zsófia: Képszabadság Beszélgetés a magyar médiáról Dessewfy Tiborral és Kovács András Bálinttal
• Bóna László: Csevegő fejek Távduma
• Bodolai László: Perpatvar és paragrafus Jogi show
KRITIKA
• Zoltán Gábor: Pacsmag Egyszer élünk
• Bori Erzsébet: Álomalkotó népek A másik ember iránti féltés diadala
• Bikácsy Gergely: Vándorvitorlán Agyő, édes otthon!
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A vágy forradalma
• Ágfalvi Attila: Vatel
• Boronyák Rita: Pokémon
• Varró Attila: Blöff
• Pápai Zsolt: A 6. napon
• Békés Pál: A Kelet az Kelet
• Mátyás Péter: A bájkeverő
• Kézai Krisztina: Apádra ütök
• Strausz László: Zűrzavar
• Tamás Amaryllis: Charlie angyalai
• Hungler Tímea: Sátáni játszma
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Illés

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Találkozások (Wallenberg)

Lukácsy Sándor

 

Raoul Wallenbergről készült már dombormű, novella, szobor, játékfilm, s bizonyára más egyéb műfajú alkotás is, amelyről nem tudok, és ha Vörösmarty a XX. században él, talán nem Dugovics Tituszról, hanem Wallenbergről írt volna epigrammát.

A nándori toronyőr szláv nevét említettem, melynek viselője talán nem is hazánk földjén született, az ő nevét említem Wallenbergé mellett, mert a magyar történelem sajátos gazdagsága az, hogy más népek fiait is hősei közé fogadja, Dugovicstól Bem Józsefig, s köztük és a svéd diplomata közt csak az a különbség, hogy hidat és kőfalat védtek azok, ez életeket védett, több ezer honfitársunk életét mentette meg, rászolgálva, hogy bekerüljön nemzeti legendáriumunkba.

Legendát nem a történetírás oknyomozó keze, hanem – még ha tényekből is – érzelem és képzelet formál. Miért tűrték el Wallenberg életmentő tevékenységét Hitler budapesti ordasai, miért nem tépték össze menleveleit azok, akiket nehéz volna a nemzetközi jog papírjainak tiszteletével jellemezni? Magyarázatul rendszerint a fehérkesztyűs diplomata erkölcsi fölényére, különös, mondhatni snájdig bátorságára történik hivatkozás. Ennek valóságos szerepe volt, de magában nem sokat ért volna a semleges Svédország vasércszállítmányai nélkül, melyekre a náci hadigépezetnek oly nagy szüksége volt. A védőháló fonalait ez a szükséglet tartotta össze, és mihelyt ez megszűnt, mert a bevonuló győztes nem svéd acélból öntötte ágyúit, már Wallenberg élete sem volt biztonságban, és a fiatal hős nyomorultul és nyom nélkül tűnt el, minden bátorságával és még oly elegáns fehér kesztyűivel, a másik barbár hatalom pokolköreiben.

Két Wallenberg van tehát: a glóriás életmentő és a titokzatos halott, akinek halálába a legenda nem is tud beletörődni. A svéd diplomata sorsának két ütemében az a közös, hogy az első szakaszból nagyon kevés, a másodikból éppenséggel semmi dokumentum nem került elő.

Ilyen körülmények között Herskó János igen nehéz vállalkozásba fogott, amikor elhatározta, hogy dokumentumfilmet készít Wallenbergről. Nehéz vállalkozásba még akkor is, ha elfogadjuk, hogy a filmszakma nyelvében minden, ami nem fikció, tehát az emlékezők tanúságtevő vallomása is, dokumentumnak számít.

Túlélők és emlékezők vannak, s a megmenekültek szavaiból az átélt szerencsés szörnyűségtől és a hálától remegő beszámolóikból lehetett volna dokumentumszerű emlékművet állítani Wallenberg jellemének. Herskó János ezt tette, de csak részben. Megszólaltatott néhány túlélőt, elmondatta megmenekülésük nagy kalandját, de talán mivel tartott szükségszerűen sztereotip történeteiknek monotómiájától, a dokumentumfilmbe idegen elemeket vegyített. Ilyen egy zsidó asszony megrázó, de a film kedvéért megrendezett sirató-prózája. A dokumentumfilm műfaji tisztaságától eltérő törekvés az is, hogy Herskó János megpróbált főszereplőt i kreálni. Wallenberg diplomatatársa ez (Per Anger), aki ellátogat Budapestre, fölkeresi egykori közös tevékenységük helyszíneit, s elbeszéli a kamera előtt, amire annyi év után még emlékezni tud, de mivel ez kevés, beszél a hajdani Gundel-vacsorák kiváló minőségéről (miközben – korjellemzésül? – cigányzene szól), elkalauzol egy turistacsoportot Wallenberg szobrához, megjelenik a Raoul Wallenberg utcai emléktábla avatásánál, találkozik túlélőkkel, s azok neki mondják el megmenekülésük történetét. De még ez is kevés, ezért tolmácsának, a szörnyű év után Svédországba menekült magyarnak (Klein György) is meg kell szólalnia, ő is beszél tehát emlékeiről, ezeknek azonban nem sok közük van Wallenberghez...

Herskó János jószándéka hibridet hozott létre. A találkozás a legendák hősével ezúttal nem sikerült.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/12 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4764