KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Kovács András Bálint: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Szilágyi Ákos: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Balassa Péter: Zöngétlen tombolás Werckmeister harmóniák
• Hirsch Tibor: Prufrock úr szerelmes éneke Utolsó vacsora az Arabs Szürkéhez
• Bori Erzsébet: A gólya hozta Beszélgetés Gyarmathy Líviával
CYBERVILÁG
• Herpai Gergely: Interaktív hullámok A digitális kultúra két arca
• Zachar Balázs: Fordulat-szám Beszélgetés a digitális forradalomról
• Kriston László: A sz@b@dság pill@n@t@ Paradigmaváltás Hollywoodban – 1. rész
• N. N.: Internet-oldalak

• Szilágyi Ákos: Happykalipszis Brazil és más végtörténetek
SOROZATGYILKOSOK
• Hungler Tímea: Szép a rút Sorozatgyilkos-filmek
• Varró Attila: Amerikai pszeudo Amerikai psycho
KRITIKA
• Galambos Attila: Dalolva a vérpadra Táncos a sötétben
• Varga Balázs: Lelki szemek Vakvagányok
• Békés Pál: Arany országút csillogó gyémántporán Meseautó
KÖNYV
• Kelecsényi László: Úrilány identitást keres Perczel Zita: A Meseautó magányos utasa
LÁTTUK MÉG
• Csont András: Sade márki játékai
• Takács Ferenc: Titus
• Köves Gábor: A sebezhetetlen
• Pápai Zsolt: A vörös bolygó
• Mátyás Péter: Számkivetett
• Vidovszky György: Ősz New Yorkban
• Strausz László: A harc mestere
• Kézai Krisztina: Hullahegyek, fenegyerek
• Hungler Tímea: Hangyák a gatyában
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Bridget Jones tévéje

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sherlock Holmes

Guy Ritchie: Sherlock Holmes

Sherlock, a spíler

Baski Sándor

Doyle legendás detektívje viktoriánus akcióhősként születik újra.

A klasszikus irodalmi és filmes figurák sorsa, hogy időről időre újjászülessenek, idomulva az éppen aktuális (tömeg)kulturális trendekhez. Ebből az aspektusból nézve egy kicsit sem meglepő, hogy Sherlock Holmes 21. századi megtestesülése éppen annyira hasonlít Sir Arthur Conan Doyle legendás detektívjére, amennyire Indiana Jones egy igazi régészprofesszorra. Az ezredforduló ideáltipikus hőse – hívják éppen James Bondnak, Jason Bourne-nek, vagy Bruce Wayne-nek – mindenhez értő, multifunkciós szuperember, ennél fogva az új Holmes sem engedheti meg magának, hogy csupán a dedukció tudományát művelje magas fokon: egyszerre kell harcművésznek, anatómiai és kémiai ismeretekkel felvértezett helyszínelőnek, és szellemes egysorosokkal operáló debattőrnek lennie.

Guy Ritchie mesterdetektívje maradéktalanul megfelel ezen kívánalmaknak, a helyszín (London) és az idő (1891) ellenére alig különbözik az olyan (poszt)modern akcióhősöktől, mint a Vasember arrogáns címszereplője; nyilván nem véletlen, hogy mindkét figurát Robert Downey Jr. Alakítja, nagyon hasonlóan. A tét így persze már nem lehet csupán egy közönséges gyilkosság vagy holmi ékszerrablás felderítése, az alaposan kigyúrt, közelharcban is jártas Holmes-nak egyenesen a világot kell megmentenie egy fekete mágus okkult praktikáitól, állandó partnere, Watson doktor közreműködésével.

Bár a klasszikus detektívtörténet steampunk akció-kalandfilmmé transzformálása a keményvonalas Holmes-rajongók számára akár blaszfémiának is tűnhet, Ritchie filmje nem megcsúfolása, hanem nagyon is átgondolt, konzekvens újraértelmezése a mítosznak. A többi apokrif feldolgozáshoz hasonlóan a Sherlock Holmes is többnyire az alaptörténet eredetileg homályban hagyott vagy kevésbé hangsúlyos vonatkozásait gondolja tovább saját céljainak megfelelően, de ugyanígy reflektál az ismert filmes és televíziós adaptációkra. Holmes, példának okáért, már Doyle történeteiben is képzett harcművész és fegyverforgató, csak jóval ritkábban gyakorolja ezt a képességét, ahogy a filmben fontos szerepet játszó Irene Adler is felbukkan a novellákban, igaz – egyetlen alkalmat leszámítva – csupán említés szintjén. Ugyanígy Downey depresszióra hajlamos, egoista és cinikus Holmes-figurája sem idegen a detektív irodalmi alakjától, ha előbbi a komikum érdekében kellően el is van rajzolva.

Watson doktor, aki az alaptörténetben alig több Holmes zsenialitását kitartó lelkesedéssel dokumentáló belső narrátornál, az új változatban – hasonlóan a korábbi vígjátéki átértelmezésekhez (Sherlock és én; Sherlock Holmes magánélete) – kilép a mikrofonállvány szerepéből. A Sherlock Holmes legügyesebb húzása, hogy felteszi az ortodox adaptációkban nem firtatott, de a történet alaphelyzetéből adódó, nagyon is logikus kérdést: milyen kapcsolat szövődhet két férfi között egy ilyen szokatlanul hosszú együttélés során? Bár nem állítja, hogy Holmes és Watson viszonya túl lenne a barátságon, de azt igen, hogy megtévesztésig hasonlít egy civakodásokkal és féltékenységgel tarkított „igazi” párkapcsolatra – Ritchie filmje ebből a szempontból nem csupán mintaszerű buddy movie két, a nyomozás és közelharcok során egyenrangú partnerként fellépő férfival, de életképes variációja az utóbbi időkben divatba jött bromance „műfajának” is. A házasodásra készülő Watson alakja azonban hiába különbözik elődeitől, az alapképlet változatlan marad: az excentrikus és bohém Holmes mellett ezúttal is ő képviseli a normalitás kontrasztját.

Egy modern szuperhősnek persze nem csak sidekickre (Watson), imádott-gyűlölt női ellentétpárra (Adler), hanem egy méltó főgonoszra is szüksége van. Mark Strong karizmatikus, de elnagyolt Lord Blackwoodja ebből a szempontból csupán a felhozó ellenfél szerepét játssza, a klasszikus Holmes-nemezis, Moriarty professzor azonban már feltűnik a háttérben, jelezve nem csak a folytatás lehetséges irányát, de azt is, hogy maga a film is csupán bevezető epizódja egy multiplex-kompatibilissé varázsolt új szériának.

A Sherlock Holmes a mitológia újraértelmezésének vállalását maradéktalanul teljesíti is, noha nincs különösebben nehéz dolga, hiszen a különc nyomozózseni archetípusa soha nem is ment ki a divatból, hála a reneszánszukat élő procedurális televíziós krimiknek, sőt Dr. House álnéven Holmes jelenleg is heti rendszerességgel praktizál. A film legfeljebb akkor értékelhető kudarcként, ha a poszt-Tarantino korszak egyik legmarkánsabb műfaji filmesének stílusjegyeit kérjük rajta számon. Hőséhez, Sherlock Holmes-hoz hasonlóan, immár Guy Ritchie is készen áll rá, hogy betagozódjon Hollywoodba.

SHERLOCK HOLMES – amerikai, 2009. Rendezte: Guy Ritchie. Írta: Michael Robert Johnson, Anthony Peckham, Simon Kinberg és Lionel Wigram. Kép: Philippe Rousselot. Zene: Hans Zimmer. Szereplők: Robert Downey Jr. (Sherlock Holmes), Jude Law (Dr. John Watson), Rachel McAdams (Irene Adler), Mark Strong (Lord Blackwood), Kelly Reilly (Mary Morstan). Gyártó: Lin Pictures / Silver Pictures / Village Roadshow / Wigram. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 128 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/02 33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10052